Igyekszem...

Üdvözlet kedves olvasók!
Sajnos nem résszel jöttem, és a rossz hír az, hogy csak a mai nap tudtam elkezdeni megírni a 12. fejezetet. Nagyon igyekszem vele, de nem szeretném elkapkodni. Az ok, amiért csak most kezdtem el írni, vegyes. Részben az ötlethiány miatt, részben pedig mert nem voltam itthon, de ígérem, hogy lehetőleg hamarosan hozom a következő fejezetet.

11.Fejezet - Hajnalfény felemelkedése

Üdvözletem olvasók! Meghoztam az oly régóta várt, és beígért 11. fejezetet! Remélem tetszeni fog, azonban figyelmeztetnem kell mindenkit, hogy a fejezetben enyhe 18+-os tartalom is megtalálható, ezért mindenki csak saját belátása szerint olvassa el! Jó szórakozást!

11.Fejezet

Valóra vált álom

A hét nagy része csak úgy rohant a fejük fölött. Hajnalfény, mikor megtudta, hogy Fogatlannak Hablattyal hamarosan el kell hagynia a szigetet pár napra, majdnem kiakadt, ezt azonban vissza tudta tartani magában. A következő napok egészen sűrűk lettek, ugyanis valami oknál fogva Hablaty szinte rászállt a sárkánylányra. Az elején fél napon keresztül próbált ráadni egy nyerget, azonban még Fogatlan sem tudta rávenni, teljes mértékben hajthatatlan volt ezzel kapcsolatban. Senkit sem enged fel a hátára, és ebből nem hajlandó engedni. Elfogadja az embereket, de nem lesz hátas állat.

Reggelente azonban szerette nézni, amint a fiú Fogatlannal együtt hasítja az eget. Maga is szívesen utánuk repült, olyankor pedig állandóan egy fogócska alakult ki köztük, mégis jobban szeretett a földön maradni, és nézni, ahogy fajtársa merészebbnél merészebb és őrültebb mutatványokat csinál a levegőben. Valahogy érezte, hogy ezzel is csak bizonyítani akar neki, meg akarja mutatni, hogy bár hiányzik a fél farokszárnya, Ő képes úgy repülni, mintha még meglenne. És ebben nem is kételkedett, már az elejétől fogva érezte rajta, hogy akármi történik vele, Ő mindig talál rá megoldást, és sosem adja fel. És ez kifejezetten tetszett neki.

Repülés után pedig a tenger felé szokta venni az irányt, ahol megkereste a halászó vikingeket, és segített nekik. A kétlábúak örültek a segítségnek, hisz a sárkánylány hatalmas szívességet tett nekik azzal, hogy a halakat a hálók felé terelte. Hajnalfény ekkor szokott megreggelizni, majd hálás dorombolással fogadta a fejsimogatást. Már érezte, hogy az emberek és sárkányok közt nincs is akkora különbség, mint gondolta. Bár ők nem tudnak repülni, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy messzire eljuthassanak. Most már egyértelműen látta, hogy az emberek közt is vannak, akik csupán békét akarnak, és nem akarnak ártani másoknak. Köztük is vannak jók, és rosszak is.

A halászat után visszatért a faluba, és a főtér egyik nagyobbacska utcájába tért be, ahol a gyerekek fáradhatatlanul fogócskáztak. A kicsik csak keveset láthatták, így az ismeretlen sárkány elől eleinte még elfutottak, vagy elbújtak, de miután Hajnalfénynek sikerült megnyernie a bizalmukat, sokat játszott velük. Időnként a szülők is nézték, amint gyerekeik az éjfúriával szaladgálnak, és örültek, hogy aztán kifáradtan tértek haza. Hablaty egyik alkalommal maga se hitte volna, hogy látni fogja a felnőtteket játszani, ugyanis a szülők alkalmanként maguk is hajlandóak voltak beszállni, a gyerekek nyaggatására, és persze nem is volt választásuk, hisz a sárkánylány fejével tolta előre őket a házuktól. A törzsfő olyankor azt hitte, hogy csak álmodik, és végig meresztette a szemeit.

A faluban egészen feloldódott a hangulat, és az emberek is sokkal kedélyesebbé váltak. Hablaty kapott időnként ajándékot a családoktól, amit át is adott a sárkánylánynak, tőkehal és sárkányfüves mosdatás formájában, aminek az kifejezetten örült. Az éjfúria a gyerekektől is szívesen fogadta, amikor ajándék gyanánt egy-egy halat nyújtottak felé, vagy simogatták őt. Szeretett velük foglalkozni, mert így kicsit úgy érezhette, mintha a saját kicsi fiókái lennének. Ez után általában vagy Fogatlannal járt az erdőbe beszélgetni, vagy pedig a kicsi fiókával játszott, aki a napok múlásával felbátorodott, s már el is lett nevezve Ezüstnek, Hablaty jóvoltából.

Emellett pedig Fogatlannak sikerült megértetnie Hablattyal, hogy Ő már kapott egy nevet: a sárkány ugyanis minden reggel, még hajnal előtt felébresztette a fiút. Eleinte Hablaty még mérgelődött, de lassacskán, mikor Fogatlan egyik alkalommal rámutatott a sárkánylányra, a fiú nagy nehezen kibogarászta a nevét.

Az indulás előtti második napot választotta ki Hajnalfény arra, hogy ezúttal sétálni menjenek fajtársával, és kicsit mélyebben megismerjék egymást. Eleinte csak kisebb dolgokat kérdeztek egymástól, így Hajnalfény megtudhatta, hogy egészen eddig a pillanatig azt hitték, hogy Fogatlan az egyedüli éjfúria, és rajta kívül nagyon kevesen maradtak csak, mivel azt állította, hogy a csapata amúgy is szétbomlóban volt. Ámult a történeteken, amiket a félfarkú mesélt neki, és alig tudott hinni a szemének, hogy továbbra is itt van mellette, él, és ráadásul mosolyog.

- A vörös halál híre hozzánk is elterjedt, már nagyon rég óta, de azt hittük, csak túloznak a sárkányok. – Magyarázta Hajnalfény azt, amit Ő eddig hitt. Most, amit Fogatlan elmondott, teljesen megváltoztatta a nézőpontját a vörös halálról.

- Én még sosem hallottam arról, hogy egy csapatban lett volna vének tanácsa. A volt csapatomban az öregeket tisztelték és meghallgatták a tanácsaikat, de abba nem volt beleszólási joguk, hogy a vezér mit csináljon a csapattal, és hogy hogyan irányítsa a csapatot. Ez nem az Ő dolguk volt, még ha több tapasztalattal is rendelkeztek. – Magyarázta Fogatlan, amit Hajnalfény érdeklődve hallgatott, s megingatta a fejét. Fogatlan mesélte már, hogy mielőtt száműzték a csapatából, több éjfúria csapatban is járt, és egyiknél se találkozott vének tanácsával.

- Ezek szerint végig az orrunknál fogva vezettek minket. Ha ezt előbb megtudtuk volna, már rég más szigetekre vándoroltunk volna, és… - Hajtotta le a fejét a sárkánylány, szemeiben pedig könnyek jelentek meg. Akkor még élne az édesapja, és az édesanyja is. Akkor nem vesztett volna el mindenkit, akit szeretett.

A keserű gondolatok nem folytatódhattak, Fogatlan ugyanis amint meglátta, hogy fajtársa megáll, és elszomorodik, menten átölelte szárnyával, és kedvesen arcon nyalta. Tudta, hogy most a szüleire gondol.

- A szüleid már egy jobb helyen vannak, Hajnalfény. Most is biztos téged figyelnek, és kívánják, hogy boldog életed lehessen. Te erős vagy, és bizonyára büszkék is rád most. Ne szomorkodj, kérlek. – A félfarkú képes volt hamar megvigasztalni a sárkánylányt, aki letörölte megjelenő könnyeit, s hálásan felnézett rá, arcán halovány mosollyal. Fogatlan viszonozta a mosolyt, Hajnalfény pedig közelebb bújt hozzá, arcát a nyakába fúrva, és nagy levegőt vett. Fogatlan örült, hogy kettesben lehettek, s megsimogatta a mancsát, amit aztán megfogott. Hajnalfény édeskés illata terjengett a levegőben, ami most is enyhe bódulatba ejtette.

- Fogatlan. Te már ismered a múltamat, hogy mik történtek velem. Tudod az egész életemet. Mesélsz magadról, kérlek? Kicsit… mélyebb dolgokat? – Jött a szelíd kérdés a sárkánylánytól, ahogy felnézett rá, csillogó szemekkel. Fogatlan számított rá, hogy előbb utóbb el kell mondania neki, így nagy levegőt véve bólintott egyet.

- Innen messze északkeletre születem, egy hatalmas szigeten. A csapatunk nagysága elérte az ötven éjfúriát is akkor még. Nem én születtem elsőként, én csak az ötödik fióka voltam. Előttem ott volt a három bátyám, és egy nővérem, utánuk jöttem én, aztán pedig a két öcsém és egy kishúgom. Egy imádnivaló, aranyos kishúgom. – Jelent meg lassan egy ábrándozó mosoly az arcát, bár szemei fájdalommal teltek meg. rettentően szerette a kishúgát.

- Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod… - Kezdte máris Hajnalfény, ugyanis látta rajta, hogy épp mély sebeket szakít fel a szívében. Fogatlan rápillantott, majd megrázta a fejét. Letörölte megjelenő könnyeit.

- Te már elmesélted az életed. Most én jövök. – Felelte a félfarkú, s erőt vett magán. – Nyolc voltam, mikor a testvéreimmel az erdő mélyebb részeibe mentünk. A kishúgom szokása szerint hiperaktívan rohangált köztünk, amin mindig jót mosolyogtunk. Kivéve a legidősebb bátyámat… Őt valamiért folyton idegesítette a húgom nevetése, és hogy állandóan játszani akar vele. – Fogatlan füleit lassan lehúzta, s maga elé meredve látta a jelenetet. – Mikor megálltunk pihenni, elhívta a húgunkat egy kicsit távolabbi helyre. Nem gondoltunk semmi rosszra, de mikor meghallottam a sikolyát… Nagyon megrémültem. Hátrahagytam a testvéreim, és arra rohantam, amerre ők mentek. – Könnyei újból folyni kezdtek, amint látta maga előtt a véres füvet, az elégedetten vigyorgó bátyját… és az egyetlen dolgot, ami a húgából maradt: egy mancsot. – Nem maradt más belőle, csak… csak egy mancs. Az az átkozott… - Fogatlan előre ejtette fejét, szemeit összeszorította, s nehézkesen beszívta a levegőt. Könnyei lehullottak, egyenesen a pancsaira. Hajnalfény szomorúan figyelte.

- Meg… megette, igaz? – Kérdezte nagyon halkan, szomorúan lehúzva füleit. Őt is ellepte a szomorúság. Átérezte Fogatlan fájdalmát, s az Ő szemeiben is könnyek jelentek meg. Hogy képes valaki ekkora kegyetlenségre?! Ráadásul a saját húgával!

- Az átkozott leharapta a mancsát! – Fogatlan hangosabban mondta az akartnál, de nem tehetett mit vele: az érzelmek túlságosan elöntötték. – Élve lenyelte a rohadék! É-én… rátámadtam. Röhögött, miközben addig ütöttem, amíg mozdulni tudott… - Zokogott fel a félfarkú, s előre esett volna, ugyanis mancsaival már nem bírt támaszkodni, de Hajnalfény erőlködve, de megtartotta, és lassan lefektette.

- Csss…. Ne sírj, semmi baj. Nincs semmi baj. – Suttogta nyugtatón a sárkánylány, lassan magához húzva Fogatlan fejét, és gondoskodva simogatta az arcát, miközben lenyalogatta könnyeit. – A bátyád megérdemelte, Fogatlan. Egy szörnyeteg volt, ha a saját kishúgával képes volt ezt tenni. Ne sírj, mert én is sírok, kérlek… - Hajnalfény be is váltotta ígéretét, könnyei ismét folyni kezdtek, miközben próbálta megnyugtatni szeretett fajtársát. A mellkasához ölelte szerelme fejét, állát pedig a homlokára hajtotta, így próbálta csitítgatni őt, ami keservesen lassan, de sikerült, bár az is lehet, hogy csak Fogatlan sírta ki magát annyira, hogy elfáradjon, és abbahagyja. Halkan dúdolni kezdett, miközben lassan simogatta szerelme arcát, és gondoskodón ölelte szárnyával.

Halk sóhaj hagyta el Fogatlan ajkait, miközben közelebb bújt fajtársához, szemeit félig-meddig lehunyva. Kellemes érzéssel töltötte el az, hogy Hajnalfény ennyire… gyengéden bánt vele. Hogy ennyire gondoskodni próbál róla.

- Az én dolgom lenne, hogy megvigasztaljalak… - Szipogott egyet a sárkány, mire Hajnalfény elmosolyodott, és kuncogni kezdett. – Valami vicceset mondtam? – Pillantott föl rá Fogatlan, a sárkánylány pedig csak arcon nyalta.

- Olykor egy hímnek is szüksége van egy kevés törődésre, és vigasztalásra. Nem vagytok ti annyira kőszívűek. – Kuncogott megint, Fogatlan pedig csak a szemeit forgatva nyalta állon.

- Igen, ez igaz. És olyan megkergültek sem vagyunk, mint a nőstények. – Vigyorodott el Fogatlan hirtelen, mire Hajnalfény a földre nyomta a fejét a mancsával.

- Hé! Na, várjál csak, ezt megjegyeztem! – Fordult el tettetett sértődöttséggel, s összegömbölyödött. Szárnyával eltakarta fejét, ezzel elrejtve fülig érő vigyorát. Fogatlan megdörzsölte a homlokát, s a sárkánylányt nézve hajtotta mancsaira a fejét.

- Hajnal. Sajnálom, nem akartalak megbántani. – Kezdte szelíd hangon, közelebb húzódva hozzá, s szelíden végigsimított a szárnyán. A sárkánylány enyhén megmozdult, de nem húzta még elő a fejét.

- Fogatlan… - Kezdte Hajnalfény halkan, miközben kicsit közelebb bújt hozzá. Hirtelen aztán felé fordult egész testében, hirtelen az oldalához simult, mancsaival magához ölelte Fogatlan mancsát, amivel a szárnyát simogatta, és egy csodás mosollyal, ragyogó szemekkel hajolt egészen közel Fogatlan arcához, aki döbbenetében köpni, nyelni nem tudott. – Nem bántottál meg – súgta, mélyen szerelme szemeibe nézve, s előre hajolva nyalta lassan orron, miközben kicsit ficánkolt is, hogy minél csábítóbb lehessen. Ismerni akarta a határt, hogy vajon szerelme meddig bírja ki anélkül, hogy ne ugorjon rá, és vesse bele magát az ismeretlenbe.

Fogatlan elkerekedett szemekkel nézte a dörgölőző sárkánylányt. Szíve hevesebben kezdett verni, szárnyával lassan jobban magához húzta. Élvezte a helyzetet, hogy ilyen közel vannak. A sárkánylány ismét orron nyalta, amit ezúttal viszonzott is, hogy aztán újra megismételje. Érezte, hogy mi a célja, s egy apró mosollyal nyugtázta is, hogy bizonyára megpróbálja lóvá tenni. Még nem is tudta, hogy a nőstény nagyon is komolyan gondolja azt, amit csinál.

Nem hagyja magát könnyen, elég erős az akarata ahhoz, hogy ellent mondjon az önző vágyaknak és ösztönöknek. Ez így is ment, sikerült kitartania két teljes percig, de mikor a sárkánylány megharapta a nyakát, s az állát kezdte cirógatni a karmai hegyével, kezdett meginogni az akarata. Az érzés túl kellemes volt, s mire észbe kaphatott volna, Hajnalfény fölött terpeszkedett.

A levegő kezdett forrósodni köztük, miközben Fogatlan orron nyalta, s lassan végigsimított az oldalán, ami kellemes borzongást váltott ki a sárkánylányból, emellett pedig egy halk sóhaj is elhagyta a száját, ami csábítóbbra is sikerült, mint gondolta. Fogatlan végighúzta karmait az oldalán, ezzel szinte teljesen megőrjítve őt.

- Fogatlan… - Súgta szerelmes, vágytól fűtött hangon. Már tudta, érezte, hogy Ő és Fogatlan tökéletes párt alkotnának. Már csak egy dolog volna hátra. Erről nem is kellett mondania semmit, ugyanis az említett szeretettel állon nyalta, s elhelyezkedve készült volna fel, mikor a sárkánylány hirtelen a mellkasára tette a mancsát. Eszébe jutott egy nagyon fontos dolog, ami kihagyhatatlan volt ebből a pillanatból. A félfarkú meglepetten nézett Hajnalfény szemeibe, aki szelíd mosollyal nézett vissza rá.

- Fogatlan. Én vagyok a legboldogabb, hogy veled lehetek. De ezt még nem szeretném, legalább is, nem itt. Erre egy különleges hellyel készültem a számodra. – Magyarázta a sárkánylány, látva a kérdő tekintetet, és nagyobb elégedettség töltötte el, mikor Fogatlan szemeiben megjelent a meglepettség, ezen szavak hallatán.

- Azt szeretném, ha ott történne meg. Természetesen, ha tudsz még várni pár percet. – Kuncogott mosolyogva, mire a másik azonnal bólintott, arcán szintén mosollyal. Hajnalfény előre hajolt, és hálásan orron nyalta szerelmét. – Akkor… lennél szíves leszállni rólam? – Kérdezte elpirulva, s egyik szemét lehunyva nézett rá. Fogatlan nevetve rázta meg magát, és máris teljesítette szerelme kérését. Hajnalfény felkelt, majd dorombolva bújt hozzá, s nyalta meg a fülét.

- Nos, a barlang egy kicsit messze van, úgy hogy… - Kezdte el sejtelmes mosollyal a sárkánylány. Váratlanul azonban orron bökte szerelmét, majd kacagva rohant el. – Te vagy a fogó! – És pillanatokon belül el is tűnt. Fogatlan pillanatokig döbbenten állt, aztán ráébredt, hogy utána kéne mennie, így nevetve vetette bele magát a fák sűrűjébe.

- Úgy éreztem, hogy ezt meg fogom bánni! – Kiáltotta előre fajtársának nevetve, s igyekezett utolérni őt. – Gyere ide! Gyere vissza, vagy esküszöm rosszabb lesz a büntetésed, mint egy orron bökés! El leszel fenekelve! – Fogatlan vihogni kezdett, ami miatt le is maradt, a sárkánylányból pedig hangos kacagást váltott ez ki, amitől ő is kicsit belassult.

- Így aztán még inkább sietek! – Szólt vissza Hajnalfény, s ismét eltűnt a látóköréből. Úgy gondolta, ideje lenne ismét megviccelnie őt. Hamarosan keresztülfutott egy patakon, amiben megmártózott pár pillanatra, majd ki is ugrott onnan. A szagát így Fogatlan kicsit elveszti, s ő pont így akarta. Hamar megtalálta az ideiglenes búvóhelyét, ami nem volt más, mint egy hatalmas nagy szikla, ami mögé sietve berohant, és onnan fülelt, hátha meghallja szerelme lépéseit.

Fogatlan hamarosan odaért a nagy sziklához, ami előtt megállt, hogy a levegőbe szagoljon. Gyengén érezte az illatát, de biztos volt benne, hogy tovább ment. Aztán megpillantotta a szikla mögül kilógó aprócska farokszárny darabot, mire elvigyorodott. Rendben, belemegy a játékba. Úgy tett, mint aki nem vett észre semmit, majd elrohant. Hajnalfény lassan elvigyorodott, mikor hallotta párja távolodó lépteit, s felágaskodva megtámaszkodott a sziklában. Csöndben maradt, várva arra, hogy visszatérjen.

- Hova tűnhetett… - Jelent meg hamarosan motyogva Fogatlan, a sziklának háttal megállt. Megjátszotta, hogy őt keresi, így beleszagolt a levegőbe. Most már tisztán érezte, hogy itt van. Hajnal tudta, hogy nincs sok ideje, így hangtalanul felmászott a szikla tetejére. Lassan elvigyorodott, és megnyalta a szája szélét. Tökéletes préda. Összehúzta magát majd hirtelen elrugaszkodott.

- Most megvagy! – Kiáltott fel hangosan, szerelmén landolva, aki meglepetten kiáltva terült el, erre ugyanis egyáltalán nem számított. A sárkánylány, kihasználva Fogatlan meglepettségét, elkapta a fülét, amit megnyalogatott, majd sietve leugrott, s rohanni kezdett. Mire Fogatlan feleszmél a döbbenetéből, Ő már odaér a barlanghoz, ahol… végre megmutathatja neki a meglepetést.

Két perc múltán végre a barlanghoz ért, ahol megállt, és besétált. A szalma illata megcsapta az orrát, és lassan egy csodás mosoly jelent meg az arcán. Hamarosan láthatja Fogatlan arcát, mikor amaz a barlangba lép. Hamarosan újra közelről érezheti az illatát, aztán…

Aztán végre egyek lehetnek. Ezzel a gondolattal lépett a kis fészekhez, ami bőven elég helyet biztosított mindkettejük számára. És akár egy vagy több tojás számára is. Lassan belépett a szalmák közé, ahol lassan körbefordult, keresve a kényelmes helyet, majd lassan lefeküdt. Fejét mancsaira hajtotta, s ragyogó szemekkel nézett kifelé, várva szerelmét.

Fogatlan, immáron felocsúdva döbbenetéből sétált az erdőben, követve szerelme, s jövendőbeli párja illatát. Szíve hevesebben vert, hacsak rágondolt, vagy ha eszébe jutott a mosolya. Nem hitte volna, hogy a csapatából való száműzetése után valaha találkozni fog olyan fajtársával, akinek már csak a gondolata elég ahhoz, hogy szíve hevesebben dobogjon. Szerette őt. Akarta őt. Azt akarta, hogy Ő legyen a fiókái anyja. Családot akar alapítani vele, hogy aztán óvhassa őket.

De ekkor ismét egy hosszú évek óta nem látott arc jelent meg a szemei előtt, ami arra késztette, hogy megálljon, és leüljön. Egy arc, az apja arca. Ő is mennyire örült, mikor Ő kikelt a tojásból. Még emlékezett a mosolyára, miközben figyelte, amint legifjabb csemetéje a nővérével, és bátyjaival játszik. Büszke volt rá az energikussága miatt, épp úgy, ahogy idősebb csemetéire is, akik mind vigyáztak rá. De a mosoly eltűnt apja arcáról, szemeibe dühvel vegyes sajnálat, és szomorúság költözött. Aztán ajkai kinyíltak. Szavakat formált, de hang nem jött ki rajtuk. Aztán a jelenet, amint Ő könnyes szemekkel elrohant, és elhagyta a szigetet. Nem volt többé otthona, nem volt többé családja. Bár nyolc éves volt már, mégis csak akkor tudatosult benne, mennyire nehéz megélni egyedül a vadonban. Csak magára számíthatott.

Biztosan ki akarja tenni ennek az Ő fiókáit is? Mi lesz, ha az Ő családjában is megtörténik ez? Akkor majd melyik csemetéjének kell ugyan azt átélnie, amit Ő élt át. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a gondolatot, ami eltűnt, de az emlékek tovább jöttek.

 Három év telt el, aztán berepült a ködbe, ahonnan már nem volt többé kiút. Legalább is, Ő így gondolta, egészen, amíg itt, ezen a szigeten, egy portyán Hablaty le nem lőtte. Akkor azt hitte, végre megmenekült. Sokként érte azonban a tudat, hogy mikor magához tért, a farokszárnya már nem volt meg, és a kötél túlságosan rá volt csavarodva ahhoz, hogy egymaga kiszabadulhasson. Álomba zokogta magát, aztán arra kelt, hogy egy csizma nehezedik a mancsára. Érezte az irritáló ember szagot, mire felmordult. Soha nem volt baja az emberekkel, de a vörös halálnál töltött évek alatt túlságosan mélyre ment, és már az emberekre sem tekintett másként, csupán prédaként.

Aztán kinyitotta a szemeit, és minden megváltozott. Az idő is lelassult, mikor a vézna, kis suhanc kétlábú szemeibe nézett. Egy kis semmirekellő lőtte le, és fogja megölni. Erre gondolt. A fiú mégis félt, holott azt neki kellett volna. Ő volt megkötözve, és az Ő élete forgott kockán, ami már nem érdekelte. Lehunyta szemeit, és átengedte magát. A szenvedésének vége, nem kell többet a vörös halál alatt szolgálnia.

De aztán olyan dolog történt, amire soha életében nem számíthatott volna. Hallotta, amint a köteleket a fiú elkezdte elvágni, érezte, amint egyre lazábbak, míg már gond nélkül fel tudott ugorni, hogy a falhoz nyomja a vikingnek nem nevezhető, vézna gyereket. Szemei szinte a lelkébe láttak a zöld szemeken keresztül, amik ugyan azt a félelmet tükrözték, mint pár pillanattal ez előtt. Akkor, és ott maga se érette, miért cselekedett úgy, ahogy. Nem értette, miért nem tépte csak szét egyszerűen a fiút, majd lakmározott belőle, holott fogpiszkálónak se lett volna jó. Mégis, Ő csak leordította. Talán csak erre az egy ordításra volt szüksége, amivel kiadta magából a hosszú évek alatt összegyűlt fájdalmat, kesergést, és haragot. Aztán fogta magát, és megpróbált elrepülni, elfelejtve, hogy farokszárnya leszakadt.

A medencében érhette volna a keserves éhhalál, de nem így lett. Megjelent a fiú, kezében egy hallal, amit neki hozott. Kecsegtető volt a lehetőség számára, hogy a hallal együtt a fiú kezét is megkóstolja, de nem bántotta. És nem bánta meg ezt a döntését. Rálelt egy igaz barátra, aki melegséggel töltötte fel a szívét, valahányszor meghallotta a nevet, amint szólította.

„Fogatlan.”

Ez az egyszerű név, ami eleinte bugyutául hangzik, mégis egy apró részletre épül. Ez a név nagyon sokat számított neki, hát még az, aki visszaadta számára a repülés képességét. Egy egyszerű suhanc, aki annyi bajt okozott, mégis több jót hozott számára, mint rosszat. Más talán őrültnek nevezné, de Ő hálás volt ennek a fiúnak, aki akkor lelőtte, és ezzel megfosztotta fél farokszárnyától.

Mert a farokszárnyáért cserébe rálelhetett egy olyan kincsre, amit egész életében keresett: egy igaz barátra. Egy barátra, aki szavak nélkül is megértette, és még fel is ajánlotta számára a lehetőséget, hogy egyedül repüljön. De Ő nem akart, csupán egyetlen dologra használta fel a rafinált szerkezetet, méghozzá arra, hogy visszaszerezzen valami olyasmit, ami barátjának fontos volt.

És most, három év elteltével, miután oly sok barátra szert tett, rálelt igaz szerelmére is. Egy társra, aki fogta a szívét, és hajlandó volt a sajátjához kötni. Maga előtt látta őt, amint mosolygott, a kép azonban közeledett. A valódi Hajnalfény közeledett felé, Ő azonban ezt nem realizálta.

- Fogatlan? Valami baj van? – Kérdezte halk, félénk hangon a sárkánylány, megsimogatva a hím arcát, ki olyan hosszú ideig ült, és bámult maga elé, mígnem a sárkánylány meg nem kereste. Megrezzent, és sebtében pislogott párat. Hajnalfény valóban itt állt most előtte.

- P-persze, minden rendben. Jaj, sajnálom, hogy megvárattalak. Ne haragudj. – Kért bocsánatot máris, míg a sárkánylány az arcát fürkészte.

- Biztos minden rendben? – Hangja lágy volt, amint lassan újból végigsimított az arcán, és a szemébe nézett. Fogatlan ugyan ezt tette, elmerülve a pillantásában, és lassan bólintott. Hajnalfény lassan közelebb hajolt hozzá, és lágyan megnyalogatta az orrát, majd megfogta a mancsát.

- Gyere - súgta lágy hangon, miközben húzni kezdte maga után. Mancsát elengedte, majd rohanni kezdett a barlang felé, Fogatlan pedig megrázva a fejét, sietve követte. A barlang bejáratához érve a széna szaga megcsapta orrát, szemei pedig könnyedén alkalmazkodtak a fényviszonyokhoz, idő közben ugyanis esteledni kezdett. A látvány számára mindennel felért. Hajnalfény ott feküdt egy fészekben, és csillogó szemekkel nézte őt. Látni vélte, amint arcán megjelenik a pír, és a földet kezdi fixírozni. Lassan elindult be hozzá, és megállt párja előtt. Mancsát lassan a fészek szélére helyezte, és végigsimított rajta. Szíve melegséggel, szemei pedig könnyekkel teltek meg, amint a sárkánylányra nézett.

- Ezt… ezt te készítetted? – Kérdezte elcsukló, meghatódott hangon. Hajnalfény valóban a tökéletes pár lenne. És az övé lehet.

- Igen, én csináltam… Neked, szerelmem. Megmondtam, hogy veled hajlandó volnék családot alapítani. Ezért csináltam ezt a fészket. Azt hiszem, hogy ez… ideális hely lenne, egy ilyen különleges alkalomra. – Magyarázta lehunyt szemmel, fülig elvörösödve. Fogatlan könnyei a földre csöppentek, amint lassú mozdulatokkal végigsimított szerelme arcán, majd lehajolt, és megnyalogatta az orrát, valamint az ajkait.

- Akkor hát… Hajnalfény. Kérlek, fordulj át a hátadra, és… alapítsunk közösen, egy nagy családot. Legyél, kérlek a fiókáim anyja. – Hangja lágy volt, tele szeretettel, és vággyal. A sárkánylány felnézett rá, kerek, kéken ragyogó szemeivel, s lassan átgördült a hátára, de arcát semmiért se húzta volna el élete mancsától.

Fogatlan lassan a fészekre lépdelt, majd rámászott Hajnalfényre, akinek megcirógatta az oldalát, majd karmait végighúzta rajta, ami egy csábító nyögést eredményezett a sárkánylánytól. Lehajolt, hogy mélyen magába szívja az illatát, majd megnyalogatta, és megharapta a nyakát, ami erős borzongást váltott ki belőle.

Egyre közelebb kerültek egymáshoz, amint Fogatlan lassan elkezdett rákushadni, a levegő újfent felforrósodott köztük. Fogatlan érezte az égető vágyat, amit ugyan vissza tudott tartani, ösztöneinek azonban nem parancsolhatott. Rátalált a tökéletes párra, hát itt volt az ideje, hogy párosodjanak. Nem kérdezett, nem hezitált.

Hajnalfény felnyögött, karmait Fogatlan vállába mélyesztette, s összeszorította szemeit. „Az első alkalom mindenkinek fáj az elején.” Visszhangzott benne idős tanítójának mondata. Számára valóban ez volt az első, hisz a csapatban egy hím se engedhette meg magának, hogy más nősténytől legyen fiókája.

Ugyan nehezen tudott igazodni csak szerelméhez, az szerencséjére türelmesen várt a jelzésre, időnként elégedetten sóhajtva a kellemes érzésre. Hajnalfény szorítása lassan elernyedt, halkan felsóhajtva, s megnyalta szerelme állát. Bár a fájdalom csak kicsit hagyott alább, a kellemesség kezdett előbújni, és elnyomni a fájdalmat.

Az élvezett lassan átvette felettük az irányítást, Fogatlan egyre bátrabban és határozottabban mozgott, amit csak fokozott a sárkánylány csábító nyögése, és sóhajai. Fogatlan elégedetten morgott, jobban rákushadva, és megharapta a nyakát. Többet akart belőle, ösztönei ordítottak a vágytól, hogy megkaphassák a sárkánylányt, teljes egészében. Mindeközben Hajnalfény ösztöni sem maradtak nyugodtak, bár olyan hatást keltettek számára, mintha a fülébe suttognának, valójában azok is ordítottak.

Átölelte szerelme nyakát, és jobban magára húzta, hátsó lábait még távolabb helyezve egymástól. A fülébe súgta nyögéseit, amiket további sóhajok követtek. Mindketten érezték, hogy egyre kevésbé tudják tartani magukat, ám tudták, hogy a vége már nincs messze. Fogatlan ekkor erőteljesebb mozdulatokat tett, aztán hirtelen megállt, előre tolva magát.

Egyként ordítottak fel, tudtára adva az egész világnak: ők most már egyek, örökké.  Az túlfakadó élvezet, és kavargó érzelmeknek hála egyszerre lőttek egy-egy plazmabombát, amik ugyan annak a fának ütköztek, ami így hangos recsegéssel kidőlt, csakúgy, mint Fogatlan, aki elfeküdt párján, lassan lehengeredve róla az oldalára.

Mindketten lihegtek, bár akit a legjobban kifárasztott a dolog az Hajnalfény volt. Az egész alsó teste fájt, de nem érdekelte. A kellemes érzés eltűnt, és így az agyára ereszkedő köd is feloszlott. Csak pár hosszú másodperc múlva tudatosult a sárkánylányban az, hogy valóban megtették. Fogatlan párjává vált. Fejét lassan oldalra fordította.

Fogatlan elmosolyodott, mikor belenézett a sötétkék szemekbe. Boldog és egyben elégedett volt. Mancsát lassan kinyújtotta, és megsimogatta szerelme arcát, aki közelebb húzódott hozzá. Lassan átölelte szárnyával és nyalogatni kezdte az orrát és ajkait. Zöld szemei ragyogtak, miközben a mellkasához bújó sárkánylányra nézett, aki álmosan ásított egyet.

- Aludj, életem. Hosszú és csodálatos volt ez a nap, de nem annyira, mint amennyire te csodálatos vagy. – Cirógatta meg az arcélét. Párja érezte, amint lassan, de biztosan elpirul, majd szemeit lehunyta, és mély álomba zuhant.

10.Fejezet - Hajnalfény felemelkedése

Üdvözletem!

Végre elérkezett a várva várt fejezet. Ez hosszabb lett, mivel az egyik kedvenc ötletem is bele lett rakva, így kíváncsian várom a véleményeket róla. Remélem tetszeni fog nektek, és jó szórakozást hozzá!

És ne felejtsétek a kommenteket se! :D

10.Fejezet

Valódi szerelem

A pár napból egy hét lett, ugyanis mint kiderült, Hajnalfény pofonja felért egy fél agyrázkódással. Fogatlan az eset utáni napon fejfájással és szédüléssel ébredt, amire a reggeli csak egy hányingert adott pluszba hozzá. Gothi, a javasasszony azt javasolta neki, hogy pihenjen, Viharbogár pedig megígértette vele, hogy egy teljes hétig ne próbálja meg megkeresni fajtársát. Ő azonban egyre jobban kezdte azt hinni, hogy a sárkánylány már elment a szigetről, és már rég messze jár.

Viharbogár ugyan megígérte neki viszonzásul, hogy megkeresi a sárkánylányt. Ez részben sikerült is, hisz pár pillanatra látta az egyik nap, s azóta is biztatta Fogatlant, hogy Hajnalfény nem ment el, de lehet, hogy még időre van szüksége ahhoz, hogy visszamenjen a faluba.

Az egy hét leteltével pedig Fogatlan reggel frissen kelt, s alig pár darab halat evett meg, annyira izgatott volt, hogy megkeresheti végre fajtársát. Mielőtt azonban elindulhatott volna egyáltalán, lovasa a hátára ült, fel a nyeregbe, rögzítette lábát, s megsimogatta barátja nyakát.

- Mit gondolsz pajti, megyünk egyet repülni? – Kérdezte a fiú. Sárkánya fülei máris az égnek eredtek, s felcsillanó szemekkel pillantott hátra. Nem is várt tovább, máris kirohant, majd hamar a levegőbe ugrott. Hablaty hamar kifeszítette a farokszárnyat, és nevetve rázta meg barátja fejét, aki dorombolva emelkedett a felhők fölé, hogy aztán egy boldog ordítással zuhanni kezdjen.

- Igen, ez az Fogatlan! – Kiáltott fel Hablaty, s nevetve tárta szét karjait, élvezve a zuhanás érzését, s a hatalmas szelet. Az éjfúria hamarosan felhúzta magát, majd forogva emelkedett újra a felhők fölé, ahol aztán egyenes, nyugodt repülésbe váltott át, Hablatynak pedig első dolga volt kicsit megigazítania a széltől lehetetlenül összekócolódott haját.

- Sosem fogod ezeket megunni, igaz? – Hajolt oda barátja fejéhez, kicsit oldalra dőlve. Fogatlan a nevéhez illő mosollyal válaszolt, s nyelvét oldalt kilógatta szájából, amitől Hablaty nagyot kacagott rajta.

- Ahogy mondod, sose unom meg… - Sóhajtott fel boldogan Fogatlan, megnyalva a szája szélét, s megrázta magát tetőtől talpig. Hamarosan aztán megfordult, és célba vette a házukat. Pár perc elteltével léptek be újra a házba, ahol Asztriddal találták magukat szemben. A lány dúdolva takarított az előszobában, és boldog mosoly jelent meg az arcán, mikor meglátta a két jó barátot.

- Sziasztok. Láttam végre repülhettetek pár kört. – Lépett oda hozzájuk, s megcirógatta az éjfúria orrát, aki ezt dorombolással fogadta, s szemeit is lassan lehunyta a kellemes érzéstől.

- Igen, hála az égnek. Nem igaz, pajti? – Kérdezte a fiú, barátjára nézve, aki csak morgott valamit az orra alatt, s tovább élvezte a kényeztetést. A két viking jót nevetett rajta, aztán Hablaty átölelte a lány derekát, szelíden magához húzta, és lassú csókot váltott vele. Asztrid szíve, mint mindig, most is felgyorsult, és lassan lehunyta a szemeit. Hablaty érezte, amint a lány ellazul a karjai közt, mire megtartotta, majd tovább csókolta. Boldog volt, hogy Asztrid itt volt vele, valamint hogy kettesben lehettek, néha napján hosszabb ideig is.

A csóknak a bosszankodó Fogatlan vetett véget, aki fejét befúrta a két fél közé, majd alaposan arcon nyalta mindkettőt. Asztrid abbahagyta a csók közben a kényeztetését, ami túl jól esett neki ahhoz, hogy szó nélkül hagyhassa a hirtelen abbahagyást.

- Fogatlan! Odinra esküszöm, hogy a szájpadlásodhoz ragasztom a nyelved, te… - Asztrid nagyot kacagott az elkövetkező egy percben, hisz a fiú kergetni kezdte sárkányát, aki vigyorogva menekült, s az egészet még meg is toldotta a sajátos éjfúria nevetéssel. A kergetés végül véget ért, mikor Fogatlan megunta a játékot, s Asztrid mögött keresett menedéket.

- Nahát, a nagy és erős éjfúria azt várja, hogy megmentsem? Hmmm, mit is tegyek…? – Tett úgy Asztrid, mint aki gondolkodik, de nem bírta ki nevetés nélkül. Fogatlan füléhez hajolt, s közben megsimogatta az orrát.

- Menj, keresd meg a fajtársadat, kezdek aggódni érte. Addig is lefoglalom Hablatyot, van pár feladatom számára. – Súgta a lány mosolyogva, majd felegyenesedett, s Hablatyba karolva kezdte a fiút vezetni a kamra felé. – Hablaty, mennyire is vagy jó barátja a seprűnek? – Kérdezte vigyorogva a lány.

- Őőőh, Fogatlan? Pajti, nem akarsz még repülni? – Hablaty próbált elszabadulni, amivel csak azt érte el, hogy Asztrid rögzítette a sárkánynak a farokszárnyát, majd kitessékelte Fogatlant, aki csak vigyorogva nézett barátjára, amíg az ajtó be nem csukódott.

- Hát, így jár az, aki szentségel az asszony előtt. – Nevetett fel Fogatlan a sajátos módján, majd sétálva indult el az erdő felé. Most, vagy soha. Remélte, hogy ki tud békülni a fajtársával.

Eközben az erdő mélyén Hajnalfény a gondolataiba mélyedve sétált. Egy hét elegendő volt neki ahhoz, hogy lenyugodhasson, és ne váljon mérgessé, valahányszor eszébe jut az, amit Fogatlan mondott. A gondolat mostanra se hagyta teljesen nyugodni, mégis úgy érezte, lassacskán félre kéne raknia a kicsinyes gondolatait, és szembenézni azzal, amivel eddig nem tudott.

De a félelmei túlságosan fölé kerekedett. A gondolat, hogy Fogatlan mit gondolna róla, félelemmel töltötte el. Három napig gyötörte rémálom, amiben folyamatosan Fogatlan arcát látta. Az undort, a szégyent, a megvetést, újra és újra. Hallotta a bántó szavakat, és mindig megpróbálta elüldözni a szigetről. Aztán sírva ébredt fel, forrónak érezte az egész testét, és fájdalmas görcs gyötörte a gyomrát. Aztán minden egy pillanat alatt eltűnik, megnyugszik, aztán vagy vissza tudott aludni, vagy felkelt, és elkezdte a napját, még akkor is, ha a nap fel se kelt.

Az egyik ilyen alkalommal látott életében először valami nagyon furcsát. A barlang, amiben megszállt, közel volt ahhoz a helyhez, ahol az óriás, ismeretlen fajú sárkány zuhant le, Fogatlan jóvoltából. Miután nem sikerült visszaaludnia, halászni indult, de döbbenetére a tetem máshogy nézett ki. És a levegő is megváltozott körülötte.

A levegő a téli zord estékhez képest meleg volt, a hó is megolvadt azon a kis tisztáson, ahol a halott sárkány feküdt. Vagyis majdnem halott. Azon a napon vette észre, hogy a sárkány nem halt meg. A zuhanásba nem halt bele, a gerince azonban nem úszta meg, pár csontjával együtt, így mozgásképtelen volt, egészen addig a napig.

Azon a napon ugyanis a sárkánylány szeme láttára hunyt ki az élet utolsó szikrája is a termetes sárkány szeméből. Hajnalfény nem tudta, mégis mi ütött belé, könnyei ugyanis lassan folyni kezdtek. Teljesen megrendült aznap a ténytől, hogy az a sárkány még élt. Egyenesen a szemébe nézett, mikor meghalt. És nem volt más a szemében, csakis a gyötrelmes kín, a fájdalom ezernyi apró, jeges dárdája, amit az egész testében érzett.

A rettegést a kihunyástól, hogy szíve örökre megáll, és soha többé nem dobog. Hogy a drága élet, kiszáll belőle, szeme világa lassan elsötétül, és többé nem marad más, csak a néma, sötétség. A sötétség, amibe hiába kiabál, senki se hallja, ahol képtelen mozdulni, ahol már nem érez semmit. Nem érez többé fájdalmat, nem érzi többé a kínt, amit a napokban átélt, és az az előtti időt, ami alatt lassan öregedett, és ezzel az ép elméje is lassan eltűnt. De többet nem csak ezeket nem érezte, hanem immáron az éltető melegséget se szívében, a szívmelengető érzéseket.

És ezzel nem ért véget a pillanat a sárkánylány szemében. A hatalmas sárkány körül a levegő kavarogni kezdett, és ismeretlen fények jelentek meg. Rémisztő volt a látvány, ugyanis a fényjáték csak a sárkánylány előtti területig terjedt, és nem vetített semmilyen fényt se rá, vagy a többi helyre. Kizárólag a hatalmas holttest körül, a körön belül világított, egyre erősebb fénnyel, míg Hajnalfény már nem tudott tovább odanézni, s a szél miatt véletlen a kör határára lépett.

Aztán a jelenség eltűnt, a szél lecsendesedett, a fák levelei se suhogtak. A sárkánylány lassan kinyitotta szemeit, pupillái pedig szabályos körré tágultak. A tetem sehol se volt, helyén mégis volt valaki. Egy fióka feküdt ott, ahol pár másodperce a sárkány. Látszólag békés álmot aludt, mikor enyhe szellő söpört végig a tisztáson, amitől megremegett a kicsi.

Hajnalfény percekig képtelen volt akkor és ott megmozdulni. Mancsai gyökereket eresztettek a földbe, szíve mintha kihagyott volna egy ütemet, szemei pedig a kis fiókán ragadtak. Nehézkesen sikeredett végül megmozdulnia, mikor a kicsi alig hallhatóan nyöszörögni kezdett a kellemetlen hidegtől, hisz belső tüze még nagyon gyenge volt.

Valami megmozdult ennek hallatán Hajnalfényben. Egy eddig ismeretlen, mégis ismert dolog, amely ott volt minden nőstényben, igaz mindenkiben kicsit máshogy. Egy ősi, és nagy hatalommal bíró erő, mely új fonalakat szőtt gondolataihoz, és ennek a fonálnak a végét az ismeretlen fajú fiókához kötötte.

Megemelte jobb mellső mancsát, és lépett egyet, aztán következett a többi mancs. Lábai remegtek alatta, mégis stabilan lépdelt egyre közelebb a kicsi sárkány felé, aki egyre csak remegett a hidegtől. Hamar odaért hozzá, és lassan felé nyúlt mancsával. A kicsi pontosan akkora lehetett, mint az Ő mancsa. Szelíden végigsimított a hátán, majd lehajolt, és megszaglászta.

„Nem hagyhatom itt egyedül.” Gondolta magában a sárkánylány. „Nem bírná a hideget, és ha túl is élné, a vaddisznók vagy a farkasok biztos végeznének vele.” Felkelteni viszont nem szerette volna, de itt maradni se lett volna jobb. Szárnyával végül óvatosan felemelte, és visszavitte magával a barlangba.

A kicsi rá három nap múlva ébredt fel, egyik alkalommal, mikor Hajnalfény visszatért a halászatból. a kis fióka nagyon megrémült, mikor egyedül találta magát egy barlangban, szája sírásra görbülte, és szemei sarkában is ott gyűltek a könnycseppek. Mikor meglátta őt, csak nagyobb lett rajta az ijedtség, és hátrálni kezdett.

- Hé. Semmi baj kicsi, ne félj tőlem. Nem bántalak. – Hajnalfény lassan lépdelt közelebb hozzá, fejét leengedve a szintjére, és lágyan mosolygott rá. Szemei csillogtak a kicsi fenséges látványától, emellett rettentően aranyosnak találta. Igyekezett nem fenyegető lenni, ahogy közeledett hozzá, a kicsi pedig lassan végre megállt, és hagyta, hogy a sárkánylány beérje őt, bár továbbra is félt tőle.

Hajnalfény lefeküdt elé, s előre hajolva megszaglászta a kicsit, aki ugyan így tett. A sárkánylány kedvesen fejen nyalta, karmával pedig óvatosan megcirógatta a kicsi állát, aki hangos dorombolásba kezdett, és közelebb bújt hozzá. Egészen gyorsan megkedvelte a sárkánylányt, hamarosan pedig a mancsai közt feküdt, s aranyos mosollyal fektette fejét az éjfúria mancsaira. Azóta állandóan mellette van, minden nap.

A mai nap reggelén is halászni ment a legközelebbi folyóhoz, ahol elég kicsi halakat is tudott fogni, amiket a kicsi gond nélkül megehetett. Valahányszor eszébe jutott a kicsi, olyankor elfeledhette Fogatlant. A szél felé fújt, így hamarosan aztán kénytelen volt megállni, szemei pedig elkerekedtek.

Fogatlan illatát érezte, és nagyon is erősen. Közel van. Megrohamozták az egy hete történtek, lábai pedig enyhén remegni kezdtek. Fogatlan kedves, de vajon hogyan fog most viselkedni, most, hogy olyan csúnyán helyben hagyta?

- Hajnalfény! – Jött egy kiáltás hamarosan, mire lassan megfordult. Fogatlan jó pár méterre állt, így még el tudott volna menekülni, de nem akart. Szembe kell néznie a félelmeivel. El kell mondania neki mindent. A félfarkú hamar megtette azt a pár métert, és megállt fajtársa mellett. Látni lehetett rajta a megkönnyebbülést, hogy itt látja, szemeiben pedig boldogság csillant.

- Hajnalfény, én nagyon sajnálom azt, ami az ünnepségen történt! Egy kicsit túl sokat ittam abból a mézsörből, és hát… tudod… - Kezdte a bocsánatkérést Fogatlan, szemeiben őszinte sajnálattal, amiért azokat mondta neki. Hajnalfény pedig eleinte nem jutott szóhoz. Arra számított, hogy Fogatlan hangja vészesen halk és fenyegető lesz, és biztosra akar majd menni abban, hogy a sárkánylány megbánja azt, amit tett. Most mégis, itt áll előtte, a hangja sajnálkozó, bocsánatot kért. Mikor pedig lassan felemelte tekintetét, hogy farkasszemet nézzen fele, a szemeiben megbánást látott.

Valóban létezik ilyen hím? Abban a pillanatban az is eszébe jutott, hogy csak megőrült, az utóbbi heteket csak hallucinálja, és a haláldal szórakozik vele. Ez a gondolat addig ment, míg tapogatni kezdte Fogatlan arcát, hogy meggyőződjön róla, igaza van e. Mancsával addig tapogatta, míg valahogy a nyakán lévő hegre nem tévedt a mancsa.

- Hajnal…? – Az említett felkapta fejét, és mélyen fajtársa szemeibe nézett, s azok mögé. Látni vélte a lelkét, Fogatlan valódi személyiségét, melyet tettei is visszatükröztek. Ráeszmélt, mit is csinált épp, s érezte, hogy lassan elpirul.

- É-én sajnálom… - Kapta el mancsát a sárkánylány, s a földet kezdte piszkálni egyik karmával, miközben kerülte a tekintetét. – T-túlreagáltam a dolgot, sajnálom. Nem kellett volna, hogy megkarmoljalak. – Tette hozzá még, egy pillanatra felpillantva rá. Az alatt a pillanat alatt is láthatta a Fogatlan arcán megjelenő mosolyt, és nyugodt tekintetet.

- Nem haragszom, Hajnal. Megérdemeltem, akinek haragudnia kéne, az te vagy. – A félfarkú lassan megfogta a mancsát, és kicsit megemelte. A szemébe nézett, majd lehajolt, és megnyalta Hajnalfény mancsát, hogy aztán ismét felnézzen rá. – Megbocsátasz?

Hajnalfény lefagyottan állt, elkerekedett szemekkel nézte Fogatlant, s el se merte hinni, hogy ez vele történik meg. Mit tett Ő, hogy Fogatlan ilyen kedves vele? Nem tudott szólni, csöndben figyelte, miközben szíve egyre hevesebben dobogott, a fejét lassan lehajtotta, így a mancsukat kellett néznie.

Igen, Fogatlan megérdemli, hogy mindent tudjon róla, még a múltja rosszabb részeit is. Lassan megemelte tekintetét, s ezúttal Fogatlanon tartotta, és aprókat bólogatott.

- Én… megbocsátok Fogatlan. Én… igazából csak túlreagáltam… Ne-nem akartam megint… olyan helyzetbe kerülni… - Magyarázta halkan a sárkánylány, mélyen a szemébe nézve. Tudnia kell, el kell, hogy mondja neki. Már látta megjelenni fajtársa szemében az értetlenkedést, látta, amint lassan szóra nyitja a száját, hogy visszakérdezzen.

- Olyan helyzetbe? Hajnalfény, én… Szeretném tudni, mi nyomja a szívedet. Láttam rajtad a hezitálást, valahányszor kettesben voltunk, vagy a közelemben voltál. Történt valami, mielőtt ideérkeztél? Vagy... – Egy karom az ajkán. Ez fojtotta belé a szót, s meglepett tekintettel nézett a sárkánylányra, akiről mintha valami teher esett volna le. Végre elmondhatja valakinek, aki talán… talán nem fogja megvetni őt emiatt.

- Elmesélek mindent, ígérem. De sétáljunk egyet közben, mert szeretnék halászni. – Felelte a sárkánylány. Elvette karmát fajtársa ajkairól, majd nagy levegőt véve folytatta útját, oldalán a várakozóan lépkedő Fogatlannal.

- Tudod… A csapatomban, már egy éves koromtól kezdődően a csapat kuruzslója tanított engem. Megtanított mindenre, amit a fajtámról tudni kell, aztán a saját tudását kezdte el átadni nekem. Minden növény nevét és tulajdonságát megtanította. Másfél évig tanított, amíg el nem hunyt. Az alatt az idő alatt át kellett vennem e helyét. – Kezdte el halkan a magyarázatot a sárkánylány, amit Fogatlan kíváncsian hallgatott.

- Szóval te kuruzsló vagy a sárkányok közt? Úgy hallottam még régebben, hogy képesek vagytok napokra is elfojtani egy sárkány tüzét, és képesek vagytok megmenteni akár egy már félig levágott lábat, vagy egy reménytelenül eltört szárnyat. – Fogatlan mosolyogva mondta ezeket, mire a sárkánylány hangosan felnevetett. Hangja gyönyörűen végigzengett az erdőn, az a kevés madár is, ami csiripelt, elhallgatott, csak hogy hallhassa. Fogatlannak a lélegzete is elakadt, és elvarázsoltan hallgatta, égnek álló fülekkel. A sárkánylány nevetése végül lecsillapodott, és mosolyogva nézett fajtársára.

- Hát, nem tudom. Talán egy kicsit túlságosan kiszínezték a történeteket, nem gondolod? – Aranyos kuncogás, majd mosolyogva haladt tovább, szeme sarkából nézve Fogatlant, aki kicsit lehúzta füleit. Szépen idiótát csinált magából, s inkább meg sem szólalt, nehogy valami újabb hülyeséget mondjon.

- Bár ki tudja. Talán egy sárkány tüzének az elfojtása igaz. – Lépett hirtelen közelebb hozzá, szemeit lassan összehúzva, s így nézte a megrettent Fogatlant, kinek arca lassan a hó színét vette fel, füleit pedig jobban lelapította. Még a hideg is kirázta, mikor meglátta a sárkánylány résnyire nyitott szemében a nőstények vadságát, és nagy sóhaj hagyta el a száját, mikor végül Hajnalfény továbbment, arcán mosollyal.

- Úgyhogy jobb lesz, ha vigyázol bizony! – Kuncogott a sárkánylány előre tekintve, s nagy levegőt vett.

- És… Ez miért nyomja a szívedet? – Kérdezett rá szelíd, megfontolt hangon fajtársa, mire a sárkánylány majdnem orra bukott. Szinte el is felejtette, így a boldogság most hirtelen eltűnt róla, és máris visszaköltözött belé a félelem, a visszahúzódás. Lassan megállt, s enyhén lentebb hajtotta a fejét.

- Hát… nem igazán. E-egy kuruzslónak, vagy gyógyítónak néha… néha egyáltalán nem sérüléseket kellett gyógyítania… - Motyogta halkan Hajnalfény, lehunyva szemeit. Fogatlan oldalra döntött fejjel állt meg mellette, és érdeklődve nézte a sárkánylányt. Tán Hajnalfény nem is tudhatta, de kicsit elfordított fejjel, és lehunyt szemmel csak kihangsúlyozta arca vonásait, amik lenyűgözték a félfarkút.

- Akkor miket? – Jött a szelíd, kíváncsi kérdés Fogatlantól. Láthatta a sárkánylányon, hogy valami valóban félelmet kelt benne, így igyekezett minél kevésbé erőltetni a dolgot.

- Tudod… Egy gyógyítónak olykor segítenie kellett a… hímeken. Ha a párjuk esetleg beteg lett, vagy hosszabb időre elutazott…. – Felelte a sárkánylány, jobban összehúzva magát, s félve tekintett Fogatlanra. Fajtársa szemei lassan elkerekedtek, mikor rájött, hogy mit is kellett csinálnia a sárkánylánynak. A legmegrázóbb az volt számára, hogy ezt ilyen fiatalon kellett neki végigcsinálnia, úgy, hogy még be se töltötte akkoriban a negyedik életévét.

- F-fogatlan, én… Egy hete azt mondtad, hogy… ha akarod, én itt vagyok, nem ellenkezek. Hisz ez is a feladata volt egy kuruzslónak, bár úgy hiszem, hogy csak a csapatomban lehetett így, de… - Nem tudta befejezni, a szava elakadt, ugyanis Fogatlan közelebb lépett hozzá, s szárnyaival lassan átölelte. A sárkánylány enyhén remegve lassan feltekintett rá, most azonban nem tudott volna semmit sem kiolvasni fajtársa tekintetéből. Nem akarta ezt most, de nem akart elmenni. Nem akarta, hogy Fogatlan elkergesse. Ha kell, mindent megtesz, amit mond, csak hogy ne kelljen elmennie. Lassított felvételként látta, amint Fogatlan ajkai lassan kinyílnak. Most beteljesül a rémálma, és az miatt, hogy ezt elmondta neki, undorodni fog tőle. Vagy kihasználja az alkalmat, és a játékszere lesz.

Fogatlan viszont semmi ilyet nem tervezett. Tekintete elsötétült, s csöndben, elgondolkozva figyelte a sárkánylányt. Megrázta, hogy ilyen dolgokra vették rá a gyógyítókat, hogy szépen lassan bemagoltatták nekik, és velük együtt Hajnalfénynek is, hogy ez a feladataik közé tartozik. Hajnalfény tehát ezért volt visszahúzódó, amikor csak az lehetséges volt. Most pedig félt. Érezte, ahogy körbelengi őt a félelem mindent átható szaga, látta, amint enyhén remeg, összehúzza magát, és lassan felnéz rá. Száját lassan szóra nyitotta.

- Nem. – Egy egyszerű szó, most mégis nagyon sok jelentéssel bírt. A sárkánylány megrezzent, majd lefagyott, mikor megértette, Fogatlan mit is mondott. Nem? Nem akarja elűzni? Ő… nem akarja a magáévá tenni? Aztán a gondolat folytatódott. Lehet, hogy nem tetszik neki? Nem tartja eléggé szemrevalónak? Talán undorodik tőle? Nem akar mocskossá válni, amilyen mocskos a sárkánylány? Szemeiben könnyek jelentek meg, miközben lehajtotta a fejét. Lehet, hogy valóban így van. Lehet, hogy mocskosnak tartja, ugyan úgy, ahogy Ő…

Fogatlan szintén lehajtotta a fejét, hogy aztán homlokon nyalhassa Hajnalfényt. Elszomorították a könnyek, amit a szemeiben látott. Talán mégse kellett volna nemet mondania, mert így most megbántotta? Nem, biztos benne, hogy valami másra gondolhatott a sárkánylány, ami most megríkatta. Mancsával gyengéden megemelte a fejét, az állánál fogva, majd elkezdte lenyalogatni könnyeit. Érezte, amint Hajnalfény megfeszül, aztán pár pillanat múlva lassan az ölelésébe borul, így Fogatlannak kellett megtartania.

Miért teszi ezt? Hajnalfény nem értette, hogy Fogatlan miért emelte meg a fejét, és kezdte el nyalogatni az arcát, ezzel lenyalva könnyeit. Hát nem undorodik tőle? De akkor miért van még itt? Miért nem hajtotta el a szigetről? Próbált ésszerű okot kitalálni, de nem sikerült, végül lassan elengedte magát. Érezte, amint Fogatlan megtartja mancsaival, és lassan megöleli. Szemeit lehunyta, és lassan nagy levegőket vett. Fogatlan illata lassan újból körbe lengte, a nyalogatás pedig túl kellemesnek hatott, így lassan kezdett megnyugodni.

Bármi miatt is van most itt Fogatlan, hamarosan már kizárhatta egymás után a negatív okokat. Akkor viszont csak egy dolog miatt lehet itt: miatta. Fontos… lenne számára? Számítana neki? A nyalogatás hamarosan abbamaradt, így lassan szemeit is kinyithatta.

- Nem használlak ki, Hajnalfény. Nem tudtam, hogy ezekre vettek téged rá, és most már értem, miért viselkedtél így. És hogy miért lettél mérges egy hete. Azt remélted, hogy végre vége lehetett azoknak az időknek, erre jöttem én, és félreértve a helyzetet kiszakítottalak ebből a hitből. Sajnálom, és ígérem, nem foglak kihasználni, és nem fogok semmit se rád erőltetni. – Fogatlan ekkor lassan lehajolt a nála alacsonyabb, és valamivel kisebb fajtársához, és egy szelíd mozdulattal, lassan megnyalta az orrát. Az érzés számára nagyon jó volt, és lassan elmosolyodott.

Hajnalfény elvarázsolva hallgatta Fogatlant, mikor pedig orron nyalta, elakadt a lélegzete. A meleg, puha nyelv, ahogy lassan végighaladt az orrán, majd eltűnt, kellemes érzést ébresztett fel benne. Szemeit lassan behunyta, és most először nagy levegőt vett. Mikor pedig lassan kifújta, úgy érezte, hogy minden teher elhagyja a vállát. Három év óta végre ki tudta fújni az összes levegőt a tüdejéből. Nem kellett már magát erősnek mutatnia. Szemeit lassan kinyitotta, és felnézett fajtársára. Az arcáról nem lehetett semmit se leolvasni, szemében azonban látta, hogy válaszra vár. Hezitálni kezdett. Ki ne hezitált volna? Nem akarta megbántan, de elsietni se akarta a dolgokat. Végül szemeit lassan lehunyta, s igyekezett a szívére hallgatni. Feje lassan mozdult előre, nyelve lassan kicsúszott ajkai közül, és orron nyalta Fogatlant.

Az érzés feledhetetlen volt mindkettejük, de legfőképp Hajnalfény számára. Miután viszonozta, érezte, amint Fogatlan szárnyai gyengéden, de határozottan körbezárják, és lassan közelebb húzza magához, így érezhette a belőle áradó hőt. Orrát nekinyomta fajtársa nyakának, és lassan vett nagy levegőket. Most egészen más volt Fogatlanhoz bújni. Már bármilyen rossz gondolat nélkül élvezhette a közelségét. Fejét lassan aztán hátrébb húzta, s szemeit kinyitotta, hogy rá tudjon nézni. A félfarkú arcán egy boldog mosoly ült, szemei pedig csillogtak az örömtől. Fogatlan lassan közelebb hajolt hozzá, és a fülébe suttogott.

- Szeretlek. – Súgta lágy hangon, aztán megnyalta a fülét. Hajnalfény megborzongott, szíve pedig hevesebben kezdett verni, miközben lélegzete elakadt. Szemeiben örömkönnyek jelentek meg, miközben Fogatlan hátrébb húzódott, hogy láthassa a sárkánylány reakcióját. Nem kellett sok, fajtársa szinte felborította Fogatlant, és a nyakába vetette magát, hogy szorosan megölelhesse.

- Én… én is szeretlek… – Felelte halkan a sárkánylány, s ezúttal Ő nyalta meg párszor fajtársa füleit. Fogatlan jót nevetett a reakcióján, és persze máris visszaölelte. Percekig álltak ott, egymást ölelve, mikor a sárkánylány kicsit lenyugodott, majd egy félénk mosollyal szelíden elhúzódott.

- Köszönöm Fogatlan. Nagyon sokat jelent az nekem, hogy nem tartasz… tudod. – Magyarázta hálásan Hajnalfény, s ez a hála a szemeiben is ott volt, nem csak szavaiban és hangjában.

- Persze, hogy nem tartalak annak, Hajnalfény. Ennek nem szabadna egy csapatan sem megtörténnie. – Felelte Fogatlan, mikor eszébe jutott valami. – Volt… valaki, aki ezt gondolta rólad? – Jött a szelíd kérdés, de elsőre tolakodónak érezte ezt. Hajnalfény tekintete sötétebb árnyalatot vett, mosolya lassan lelankadt. Remélte, hogy nem fog rákérdezni, bár nem értette, miért áltatta magát azzal, hogy nem kell beszélnie róla.

- Hát… tudod, Fogatlan. Nem te vagy az első, akibe beleszerettem. Volt előtted egy… másik hím. Ugyan úgy viselkedett, mint te, ugyan annyira kedves volt. Fióka korom óta ismertem, az édesapám egyik barátjának a fia volt. Jobban kedveltük egymást, mint két átlagos barát. – Magyarázta a sárkánylány, lassan lehajtva fejét. Tekintete szomorúságot tükrözött vissza, s mikor enyhén összehúzta magát, látni lehetett rajta, mennyire is sebezhető most.

- Ő… Majdnem teljesen rád hasonlított. De mikor elmondtam neki ezt, ő… ő… - De a sárkánylány képtelen volt kimondani. Könnyei folyni kezdtek, s elsírta magát. Fogatlan döbbenten nézte, de hamar odalépett hozzá, és szárnyai közé zárta. Hajnalfény csendesen sírdogált, Fogatlan pedig nyugtatón szuszogott neki, lassan simogatta a nyakát, és folyamatosan ölelte.

- Cs… Nincs semmi baj. Az már a múlté, az egésszel együtt. – Csitítgatta halkan, és gondoskodón tartotta ölelésében, enyhén még dülöngélni is kezdett. A sárkánylányra különös hatással volt ez a gesztus, s mintha lassan elkezdett volna megnyugodni. Mikor rájött, hogy Fogatlan mennyire is figyelmes, egy apró mosoly jelent meg az arcán, amit hamarosan fajtársa nyakába fúrt, amit váratlanul megnyalt. Fajtársát nyílván valóan meglepte a dolog, de mosolya nagyobb lett, mikor meghallotta a halk hümmögést, és hogy az ölelés kicsit szorosabbá válik körülötte. A kellemes ringatózás… Mintha Fogatlan egy fiókát ringatna. Fiókát… A fióka.

- Fogatlan… - Szólalt meg hamarosan Hajnalfény lassan elhúzva a fejét, hogy a szemébe nézhessen. – Nekem halásznom kellene már. Tudod, kicsit éhes vagyok, és van valaki, akinek a gondját kellene viselnem. – Kezdte a sárkánylány, Fogatlan pedig kíváncsian oldalra döntötte a fejét.

- Valakinek a gondját kell viselned? Ez esetben segítek halászni. – Engedte el lassan Fogatlan, de indulás előtt még orron nyalta. Hajnalfény pár pillanatra most is lehunyta a szemeit, élvezve a röpke pillanatot, majd arcán újfent mosollyal indult el a folyó felé.

- Tudod… Ez egy különleges valaki, akiről gondoskodnom kell. – Nézett Fogatlanra a sárkánylány, aki kíváncsian oldalra döntötte a fejét. – Azért különleges, mert te is ismerheted. – Tette hozzá még a sárkánylány, majd pedig a folyóba lépdelve elkezdte kifogni a halakat. Egészen könnyen ment neki, hisz a folyó viszonylag sekély volt, a halak pedig fürgék ugyan, de nem eléggé.

Fogatlan csöndben bólogatott, és máris beállt fajtársa mellé, hogy hatékonyabban halászhassanak. Nem telt el két perc se szinte, mikorra már tele volt a gyomruk még ficánkoló halakkal, s még későbbre is félre tehettek, Hajnalfény pedig elsőként a kicsinek tette félre a halak nagy részét. A barlanghoz visszavezető utat szótlanul tették meg, Hajnalfény pedig a barlangba belépve elmosolyodott.

A kicsi, ezüstös pikkelyű sárkányfióka csak most kezdett el ébredezni. Nehézkesen, még csukott szemmel ült fel, s hatalmasat ásított. Fogai fehéren megcsillantak, vastag, villás végű nyelve pedig felfele kunkorodott. Ezt követte aztán a szemtörölgetés, majd egy újabb ásítás.

- Mami? – Jött végül a halk kérdés. A fiókának viszonylag vékony hangja volt, ahhoz képest, hogy hím, mikor pedig meglátta a barlangba belépő Hajnalfényt, arca menten éberebb lett. – Anyu! – A kicsi boldog kacarászással, bukdácsolva futott máris nevelője felé, aki nevetve kapta fel szárnyaival, s menten megölelgette, majd fejen nyalta.

- Jól van kincsem, a mami itt van. – Szeretgette tovább, amit a kis fióka dorombolással fogadott, mikor viszont megérezte az idegen szagot, és megpillantotta a forrását, szemébe rémület kúszott, s menten elbújt a szárnyak között.

Fogatlan pedig megdermedve, elkerekedett szemekkel nézte azt a helyet, ahol az előbb még láthatta a fióka fejét. Teljes mértékben hasonlított… arra a sárkányra, akinek majdnem a vacsorájaként végezték. De ha az meghalt, akkor lehet, hogy ez a kicsi fióka a… az ő fiókája volt?

- Talán nem fogod elhinni, de ez az apró csöppség az a hatalmas sárkány, aki lezuhant. Nem értem, hogy történhetett, de egy különös fényjelenség során ez a kicsi fióka volt a test helyén. – Magyarázott halkan Hajnalfény. Lassan elhúzta szárnyát, és megsimogatta a kicsit, aki mancsai közt kereset menedéket az idegen elől.

- Anyu, Ő ki? – Kérdezte halkan a kicsi, felemelve tekintetét a sárkánylányra, aki mosolyogva nézett le rá, és lassan ringatni kezdte.

- Az Ő neve Fogatlan. Ő barát, nem kell tőle félned kicsim. – Magyarázta a kicsinek, orrát hozzá bújtatva. A kis fióka nyugodtabbá vált, és dorombolva bújt Hajnalfényhez, fél szemmel közben Fogatlant nézve. Szemében kíváncsiság csillogott. Amaz egy percig nem is tudta, mit mondjon, csak csöndben nézett továbbra is a fiókára. Hajnalfény kezdett kicsit elbizonytalanodni, hogy jó ötlet volt Fogatlant a kicsihez vezetni, de megnyugodott, mikor az végül megszólalt.

- Szia, kicsi. – Köszönt szelíd, kedves hangon Fogatlan, közelebb lépve Hajnalhoz, s odahajolva a fiókához, megszaglászta. Határozottan ugyan az a sárkány volt, mégis más kicsit, de erről nem mondott semmit. A kicsi kíváncsian nyúlt előre mancsaival, amik Fogatlan orrán végezték, s nevetve próbált meg felmászni Fogatlan fejére, ami persze nem sikerült, így csupán Fogatlan mancsai közt végezte. Hajnal jót nevetett ezen, Fogatlant pedig csak megmosolyogtatta a dolog. Nem lehet gond belőle, ha velük marad. Hamarosan azt vehette észre, hogy a mozgolódás a mancsai közt abbamaradt, mire lenézett a kicsikre. A fióka úgy tűnt, hogy Fogatlan ölét is kényelmesnek tartotta, így hamarosan elnyomta ott az álom.

- Úgy tűnik, hamar megkedvelt téged a kicsi. – Szólalt meg halkan Hajnalfény, kicsit közelebb húzódva Fogatlanhoz, félig be a szárnya alá. Fogatlan csak bólogatott, s Smaragdzöld szemeivel Hajnalfényre pillantott. Az előbb el is felejtette azt a rövid időt, amit együtt töltöttek, ezért meglepte fajtársa mozdulata, de mikor amaz felnézett rá, a szemeibe, hamar eszébe jutott minden. Halovány mosoly jelent meg az arcát, miközben orruk közt a távolság lassan csökkenni kezdett. Hajnalfény pedig hirtelen előre tolta fejét, s orrukat összedörzsölte. Fogatlanból ez egy halk dorombolást váltott ki, s állon nyalta szerelmét.

- Fogatlan… - Súgta Hajnalfény mosolyogva, ragyogó szemeivel nézve fel a félfarkúra, aki nyugodt tekintettel nézett vissza rá. Fogatlan arcán szintén ott volt a mosoly, ami most visszatükrözte szeretetét. Hajnalfény azonban végül elvette tekintetét, majd nagy levegőt véve kicsit odébb lépett, így kikerülve Fogatlan szárnya alól.

- Nézd, én… Valóban beléd szerettem, már pár nappal az után, hogy a szigeten kötöttem ki. Afelől senkinek se lehetne kétsége, hogy elmegyek, mert Asztridot sem akarom itt hagyni… és téged sem. De… kell nekem egy kis idő. Idő, hogy összeszedhessem a gondolataim. Még csak nagyon keveset tudok rólad, így szeretnélek jobban megismerni téged, és a múltadat. Ugye megérted? – Magyarázott lassan a sárkánylány, végig Fogatlant nézve, fejét pedig enyhén le is hajtotta. Bár tudta, hogy Fogatlan természetesen megértené, és nem bántaná meg azzal, hogy időt kér. Mégis lehajtotta a fejét, hisz anyjától megtanulta, hogy a hímek könnyebben beadják a derekukat, ha így viselkednek. Egy pillanatra átfutott a gondolatai közt az, hogy így könnyedén manipulálhatná őt, talán az énekével együtt bármire rávehetné…

De őt nem így nevelték. És szereti Fogatlant, nem teheti meg ezt vele, soha nem fogja. Látta az arcán, hogy enyhén elkomorodik, majd nyugtatón elmosolyodva bólintott, és lehajolva hozzá orron nyalta.

- Persze, hogy megértem, Hajnal. Én is szeretnélek kicsit jobban megismerni. – Felelte Fogatlan, majd az ölében alvó fiókára nézett. – És addig is van kivel foglalkoznunk. – Tette hozzá, ami a sárkánylány arcára újra mosolyt idézett elő. – Jut eszembe… nem kéne felébreszteni? Még nem reggelizett. – Tette még hozzá Fogatlan, megcirógatva a kicsi arcát, akinek egy édes vigyor jelent meg az arcán.

- Nem, aludjon csak. Ha most felébreszted, száz százalék, hogy nem fog nyugton maradni. Nagyon izgága tud lenni. – Magyarázta kuncogva a sárkánylány, s lefeküdt előtte. – Fektesd el a hátamon. Menjünk haza. – Fogatlan arcán megjelent egy örömteli mosoly ennek hallatán, s óvatosan felfektette Hajnalhátára a kicsit, s együtt indultak ki a barlangból.

A Haddock ház felé közeledve Fogatlan óvatosan átvette szárnyával a kicsit, s igyekezett lassan lépkedni, nehogy felébredjen a kicsi akár az enyhe rázkódásra is. Sejtette, hogy Asztrid nagyon fog örülni Hajnalfénynek, s éppen ezért vette át. Sejtése pedig be is igazolódott, ugyanis Hajnalfény amint belépett a ház ajtaján, a szőke felragyogó arccal rohant oda hozzá, s átölelte sárkánya nyakát.

- Istenek, hát visszajöttél! Annyira féltem, hogy már nem leszel itt, és… - Hajnalfény egy arcon nyalással hamar elhallgattatta, s szárnyaival betakarva húzta magához, mancsaival szorosan megölelve. El is felejtette, hogy mennyire is hiányzott már neki az első naptól fogva ez a kis viking. Fogatlan elmosolyodva nézte a kis jelenetet, mikor meglátta a hátrébb álló Hablatyot. Az ajkába kellett harapjon, hogy ne nevessen fel hangosan, ami még így is rázta, ugyanis lovasára egy köntös volt kötve, fejére pedig valami fodros fejdísz, kezében seprűvel. Nevetséges látvány volt, az arckifejezése pedig csak rátett egy lapáttal.

Hajnalfény megemelte a halk, visszafojtott nevetésre a fejét, s értetlenül nézett Fogatlanra, aki továbbra is tartva magát, remegve a visszatartott nevetéstől, előre bökött orrával. Hajnal az adott irányba nézett, s kuncogni kezdett, szemei lehunyva. Hablaty lehajtotta fejét, arca elsötétült, s megszorította a seprű nyelét.

- Az istenek utálnak engem… - Morogta az orra alatt. Ezt persze barátja nem hagyhatta tétlenül, s fülig érő vigyorral ment oda hozzá, hogy alaposan képen nyalja.

- Vagy csak Asztrid kicsit eltért a takarítástól, és átment öltöztetésbe. – Nevetett barátján Fogatlan, majd körbejárva és dorombolva dörgölőzött hozzá, simogatást várva. A fiú letörölte arcáról a nyálat, majd halvány mosollyal tette sárkánya homlokára a kezét. Eztán egy halk, nyivákolásszerű hangot hallott sárkánya szárnya alól, mire kíváncsian nézett barátja szemeibe.

- Fogatlan? Ki van veled pajti? – Kérdezte kíváncsian, mire az éjfúria gyengéden a mancsai közé vette a fiókát, aki épp a szemeit törölgette, majd édesen ásított egyet. Hablaty szinte megigézve nézte a sárkányt, enyhén oldalra döntött fejjel.

- Nahát… még sosem láttam hozzá fogható sárkányt. Vajon milyen fajtájú lehet? – Kérdezte magától a fiú, lassan a kicsi felé nyúlva. Mikor a kicsi észrevette az újabb idegent, aki ráadásul egy ember volt, halkan nyöszörögni kezdett félelmében, s próbált elbújni Fogatlan szárnya alá, az viszont szelíden megtartotta.

- Nincs semmi baj. Nem bántalak, nem kell félned. – Hablaty megállította előtte kezét, s szemeit mosolyogva lehunyta. A kis sárkányfióka értetlenül, remegve nézte maga előtt a kezet, s tanácstalanul pillantott fel Fogatlanra, aki bátorítón bólintott egyet. A kicsi megszaglászta a kezét, feje azonban megállt a tenyere előtt, s végül lassan lehunyt szemmel nekinyomta a fejét. Hablaty mosolyogva simogatta meg a kicsi hátát, aki dorombolni kezdett.

- Úgy tűnik szelíd a fajtája. Bár, az összes sárkány fiókája szelíd. – Nevette el magát, mikor Asztrid s meglátta a kicsit. Kezét szája elé kapta, majd elolvadva térdelt le Fogatlan elé.

- Istenkén, de aranyos! – S ezzel kérdés nélkül átvette Fogatlan mancsai körül a kicsit, és babusgatni kezdte. A kicsi megilletődve nézte egy ideig csöndben, de végül egészen gyorsan megszerette a szőkét, és hangos dorombolások közepette bújt hozzá, amitől a lány csak jobban elolvadt. Hablaty idő közben kiszökött a házból (előtte persze levette a nagyon utált ruházatot), s sietett Halvérért, hátha tud valamit róla.

- Óóóh, csodás! Egy újabb sárkányt írhatunk bele a sárkányok könyvébe! – Az Ingerman fiú nem is reagálhatott volna másképp, s mire Hablay kettőt pisloghatott volna, az már ott sem volt. Futva érte csak utol, amihez nem tudott mit hozzá fűzni. Halvér azonban mikor meglátta az épp reggeliző kicsit Hajnalfény mellett, olyan dolog történt, ami eddig soha: elejtette a sárkányok könyvét. Csak egy apró dolog, mégis elképzelhetetlen az, hogy Halvér ne próbált volna meg utána kapni, vagy aggódni amiatt. A könyv egy hangos csattanással érkezett a földön, amitől a kicsi rémülten iszkolt be nevelője mögé, s onnan pillantott ki az Ingerman fiúra.

- Lehetetlen… - Súgta Halvér elkerekedett szemekkel. Láthatóan nagyon el volt képedve attól, amit látott, s csak másodpercek múlva tért magához, mikor Hablaty csettintgetni kezdett az arca előtt.

- Hahó, Halvér? Mi történt? – Kérdezgette Hablaty a barátját, miközben felvette a könyvet, s átadta a fiúnak, aki lassan az asztalhoz sétált, és letette a könyvet.

- Hablaty, ez… ez lehetetlen. Emlékszel még a sárkányszemre, és a feljegyzésekre, amiket készítettem róla? – Fordult felé, még mindig lesokkoltan. – Mert ez a sárkány is benne volt. Hablaty, a sárkányszemben ezt a fajt kihaltnak nyilvánították, mert évek óta egyet se láttak belőle. Egy törzs könyvében sem szerepel, még az ősrégi feljegyzésekben is csak pár mondat van róluk. És most itt van egy! – Magyarázta Halvér, teljesen beleélve magát a helyzetbe, s a fiókára nézett. Szemei felragyogtak a lehetőségtől. – Csak nagyon kevés adatot írtak le róla. Szikla osztályú, de bármilyen környezethez tud alkalmazkodni. Az a szóbeszéd járta még évszázadokkal ez előttről, hogy ez a faj az első sárkányfajták között volt.

- Szóval… Azt mondod, hogy egy kihalt és rég elfeledett sárkányfaj egyik, és az is lehet, hogy utolsó példánya van itt? – Próbálta megérteni Hablaty. Nem tudta elképzelni, hogy hogy lehetséges az, hogy eddig senki se látott még ilyen sárkányt hosszú éveken keresztül. – Nos, ez azt jelenti, hogy mégsem haltak ki. Az is lehet, hogy akkor ugyan az történt velük, mint az éjfúriákkal. – Simogatta meg sárkánya fejét, és elgondolkozva nézte az idő közben ismét a halakhoz merészkedő fiókát.

- Hát, azt se hinnék el, hogyan találtam rá… - Forgatta a szemét Hajnalfény, elindulva az ajtó felé. Látta Fogatlan kérdő tekintetét, de csak rámosolygott, majd kilépett az ajtón, s nagy levegőt vett. Időt kért Fogatlantól, valóban. De volt út közben ideje egy kicsit gondolkodni, és egy elhatározásra jutott. Megteszi az előkészületeket a kellő pillanathoz, s a holnapi napon meg fogja ismerni Fogatlan múltját.

A nap maradék része egészen gyorsan eltelt, a kicsi fiókáról minden lehetséges adatot leírtak a sárkányok könyvébe, s jelenleg Fogatlan játszott a fiókával. Hajnalfény eközben az egyik faluhoz közeli barlangba hordta be az utolsó adag szénát, amit gondosan elhelyezett a fészekbe, hogy kényelmes legyen. Megnézegette magának, majd elégedetten bólintott egyet. Az eredmény egészen jó lett, s összegömbölyödve lassan lefeküdt rá. Fejét mancsaira hajtotta, s maga elé nézett. Látni vélte Fogatlant, ahogy belép a barlangba. Csak az arcát nem tudta elképzelni, a reakcióját. Valószínű nagyon örülne annak, ha a párjává válna.

De vajon milyen lehet az, ha igazán elkötelezi magát valakihez? Milyen lehet… anyának lenni? Úgy igazán? Oké, ott volt a kis fióka, akire rátalált, de… Ő nem az ő vére. Nem Ő rakta le a tojását. Még csak nem is ismerte azt a sárkányt, akiből lett. Tudni akarta, hogy milyen. És ezzel nem volt egyedül.

A Haddock házban Fogatlannak sikerült elaltatnia a kicsi fiókát, aki, mivel Hajnalfény nem volt ott, ragaszkodott, hogy Asztriddal aludhasson, ugyanis rajta érezte a legjobban nevelője szagát. A félfarkú épp a kőlapján ült, s a fölötte nyitva levő ablakon keresztül nézte a csillagos eget. Hajnalfényen járt az agya. Ha lehunyta a szemeit, azonnal őt látta maga előtt. A boldog mosolyt az arcán, ahogy elpirul. Kinyúlt felé, de mikor kinyitotta a szemeit, Hajnal eltűnt, s mancsa csak a levegőt érintette.

Évek óta vágyott egy társra, valakire, akinek ugyan úgy el kellett hagynia a csapatát, mert nem maradhatott ott. Valakire, aki mellette marad, és akire vigyázhat. Persze, nem volt egyedül eddig se, hisz Hablaty és a többiek mind itt voltak, és úgy érezte, hogy mint a legidősebb, vigyáznia kellett rájuk, de… Ez más volt.

A saját fajából vágyott valakire, és most megjelent Ő. Végre nem volt egyedül, végre újra remény gyúlt a szemében. Remény, hogy talán, egyszer rálelhet egy éjfúria csapatra is. Mert ha az emberek újra elkezdték felkutatni a megmaradt éjfúriákat, akkor azok bizonyára vonulni kezdenek. Talán Hibbanton is keresztül mennek. És talán valahogy rávehetné a vezérüket, hogy maradjanak.

Mekkora változás lenne! Hibbant sziget válhatna az első szigetté, ami éjfúriákkal élne együtt. A hírek terjednének, és még több sziget vágyna arra, hogy békében éljenek a sárkányokkal. Egy új korszak köszöntene be a szigetvilágra.

És a reménye most Hajnalfényhez vezette vissza. Ha a sárkánylány a párjává válna, az azt jelentené, hogy pár hónap múlva fiókái is lehetnének. Apává válhatna.

Apa.

Szemei előtt egy arc jelent meg. Hasonló az Ő arcához, de az Ő szeme kicsit sötétebb zöld volt. Az arca haraggal és fájdalommal telt. A szája mozgott, de nem hallott egy hangot se tőle. Aztán az arc eltűnt, s csak egy sziget távolodó alakját látta.

Megrázta a fejét. Az már a múlt, és hiába fájt neki az emlék, nem tudta elfelejteni. Nem szabad foglalkoznia a múltjával, a jelenben kell élnie. A jelenben, Hajnalfénnyel. Sóhajtott, majd készített magának egy parázságyat, s lefeküdve rá lépett lassan az álmok mezejére.

A sárkánylány nem maradt sokáig távol, fél óra múlva halkan nyílt a szoba ajtaja, s Hajnalfény lépdelt a kőlaphoz, hogy óvatosan befurakodjon Fogatlan szárnya alá. Fajtársa mintha megérezte volna a jelenlétét, szárnyával ugyanis betakarta, és közelebb húzta magához. Ez egy aprócska mosolyt okozott a sárkánylány arcán, s orrát a nyakának nyomva lassan lehunyta szemeit.