11.Fejezet - Hajnalfény felemelkedése

Üdvözletem olvasók! Meghoztam az oly régóta várt, és beígért 11. fejezetet! Remélem tetszeni fog, azonban figyelmeztetnem kell mindenkit, hogy a fejezetben enyhe 18+-os tartalom is megtalálható, ezért mindenki csak saját belátása szerint olvassa el! Jó szórakozást!

11.Fejezet

Valóra vált álom

A hét nagy része csak úgy rohant a fejük fölött. Hajnalfény, mikor megtudta, hogy Fogatlannak Hablattyal hamarosan el kell hagynia a szigetet pár napra, majdnem kiakadt, ezt azonban vissza tudta tartani magában. A következő napok egészen sűrűk lettek, ugyanis valami oknál fogva Hablaty szinte rászállt a sárkánylányra. Az elején fél napon keresztül próbált ráadni egy nyerget, azonban még Fogatlan sem tudta rávenni, teljes mértékben hajthatatlan volt ezzel kapcsolatban. Senkit sem enged fel a hátára, és ebből nem hajlandó engedni. Elfogadja az embereket, de nem lesz hátas állat.

Reggelente azonban szerette nézni, amint a fiú Fogatlannal együtt hasítja az eget. Maga is szívesen utánuk repült, olyankor pedig állandóan egy fogócska alakult ki köztük, mégis jobban szeretett a földön maradni, és nézni, ahogy fajtársa merészebbnél merészebb és őrültebb mutatványokat csinál a levegőben. Valahogy érezte, hogy ezzel is csak bizonyítani akar neki, meg akarja mutatni, hogy bár hiányzik a fél farokszárnya, Ő képes úgy repülni, mintha még meglenne. És ebben nem is kételkedett, már az elejétől fogva érezte rajta, hogy akármi történik vele, Ő mindig talál rá megoldást, és sosem adja fel. És ez kifejezetten tetszett neki.

Repülés után pedig a tenger felé szokta venni az irányt, ahol megkereste a halászó vikingeket, és segített nekik. A kétlábúak örültek a segítségnek, hisz a sárkánylány hatalmas szívességet tett nekik azzal, hogy a halakat a hálók felé terelte. Hajnalfény ekkor szokott megreggelizni, majd hálás dorombolással fogadta a fejsimogatást. Már érezte, hogy az emberek és sárkányok közt nincs is akkora különbség, mint gondolta. Bár ők nem tudnak repülni, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy messzire eljuthassanak. Most már egyértelműen látta, hogy az emberek közt is vannak, akik csupán békét akarnak, és nem akarnak ártani másoknak. Köztük is vannak jók, és rosszak is.

A halászat után visszatért a faluba, és a főtér egyik nagyobbacska utcájába tért be, ahol a gyerekek fáradhatatlanul fogócskáztak. A kicsik csak keveset láthatták, így az ismeretlen sárkány elől eleinte még elfutottak, vagy elbújtak, de miután Hajnalfénynek sikerült megnyernie a bizalmukat, sokat játszott velük. Időnként a szülők is nézték, amint gyerekeik az éjfúriával szaladgálnak, és örültek, hogy aztán kifáradtan tértek haza. Hablaty egyik alkalommal maga se hitte volna, hogy látni fogja a felnőtteket játszani, ugyanis a szülők alkalmanként maguk is hajlandóak voltak beszállni, a gyerekek nyaggatására, és persze nem is volt választásuk, hisz a sárkánylány fejével tolta előre őket a házuktól. A törzsfő olyankor azt hitte, hogy csak álmodik, és végig meresztette a szemeit.

A faluban egészen feloldódott a hangulat, és az emberek is sokkal kedélyesebbé váltak. Hablaty kapott időnként ajándékot a családoktól, amit át is adott a sárkánylánynak, tőkehal és sárkányfüves mosdatás formájában, aminek az kifejezetten örült. Az éjfúria a gyerekektől is szívesen fogadta, amikor ajándék gyanánt egy-egy halat nyújtottak felé, vagy simogatták őt. Szeretett velük foglalkozni, mert így kicsit úgy érezhette, mintha a saját kicsi fiókái lennének. Ez után általában vagy Fogatlannal járt az erdőbe beszélgetni, vagy pedig a kicsi fiókával játszott, aki a napok múlásával felbátorodott, s már el is lett nevezve Ezüstnek, Hablaty jóvoltából.

Emellett pedig Fogatlannak sikerült megértetnie Hablattyal, hogy Ő már kapott egy nevet: a sárkány ugyanis minden reggel, még hajnal előtt felébresztette a fiút. Eleinte Hablaty még mérgelődött, de lassacskán, mikor Fogatlan egyik alkalommal rámutatott a sárkánylányra, a fiú nagy nehezen kibogarászta a nevét.

Az indulás előtti második napot választotta ki Hajnalfény arra, hogy ezúttal sétálni menjenek fajtársával, és kicsit mélyebben megismerjék egymást. Eleinte csak kisebb dolgokat kérdeztek egymástól, így Hajnalfény megtudhatta, hogy egészen eddig a pillanatig azt hitték, hogy Fogatlan az egyedüli éjfúria, és rajta kívül nagyon kevesen maradtak csak, mivel azt állította, hogy a csapata amúgy is szétbomlóban volt. Ámult a történeteken, amiket a félfarkú mesélt neki, és alig tudott hinni a szemének, hogy továbbra is itt van mellette, él, és ráadásul mosolyog.

- A vörös halál híre hozzánk is elterjedt, már nagyon rég óta, de azt hittük, csak túloznak a sárkányok. – Magyarázta Hajnalfény azt, amit Ő eddig hitt. Most, amit Fogatlan elmondott, teljesen megváltoztatta a nézőpontját a vörös halálról.

- Én még sosem hallottam arról, hogy egy csapatban lett volna vének tanácsa. A volt csapatomban az öregeket tisztelték és meghallgatták a tanácsaikat, de abba nem volt beleszólási joguk, hogy a vezér mit csináljon a csapattal, és hogy hogyan irányítsa a csapatot. Ez nem az Ő dolguk volt, még ha több tapasztalattal is rendelkeztek. – Magyarázta Fogatlan, amit Hajnalfény érdeklődve hallgatott, s megingatta a fejét. Fogatlan mesélte már, hogy mielőtt száműzték a csapatából, több éjfúria csapatban is járt, és egyiknél se találkozott vének tanácsával.

- Ezek szerint végig az orrunknál fogva vezettek minket. Ha ezt előbb megtudtuk volna, már rég más szigetekre vándoroltunk volna, és… - Hajtotta le a fejét a sárkánylány, szemeiben pedig könnyek jelentek meg. Akkor még élne az édesapja, és az édesanyja is. Akkor nem vesztett volna el mindenkit, akit szeretett.

A keserű gondolatok nem folytatódhattak, Fogatlan ugyanis amint meglátta, hogy fajtársa megáll, és elszomorodik, menten átölelte szárnyával, és kedvesen arcon nyalta. Tudta, hogy most a szüleire gondol.

- A szüleid már egy jobb helyen vannak, Hajnalfény. Most is biztos téged figyelnek, és kívánják, hogy boldog életed lehessen. Te erős vagy, és bizonyára büszkék is rád most. Ne szomorkodj, kérlek. – A félfarkú képes volt hamar megvigasztalni a sárkánylányt, aki letörölte megjelenő könnyeit, s hálásan felnézett rá, arcán halovány mosollyal. Fogatlan viszonozta a mosolyt, Hajnalfény pedig közelebb bújt hozzá, arcát a nyakába fúrva, és nagy levegőt vett. Fogatlan örült, hogy kettesben lehettek, s megsimogatta a mancsát, amit aztán megfogott. Hajnalfény édeskés illata terjengett a levegőben, ami most is enyhe bódulatba ejtette.

- Fogatlan. Te már ismered a múltamat, hogy mik történtek velem. Tudod az egész életemet. Mesélsz magadról, kérlek? Kicsit… mélyebb dolgokat? – Jött a szelíd kérdés a sárkánylánytól, ahogy felnézett rá, csillogó szemekkel. Fogatlan számított rá, hogy előbb utóbb el kell mondania neki, így nagy levegőt véve bólintott egyet.

- Innen messze északkeletre születem, egy hatalmas szigeten. A csapatunk nagysága elérte az ötven éjfúriát is akkor még. Nem én születtem elsőként, én csak az ötödik fióka voltam. Előttem ott volt a három bátyám, és egy nővérem, utánuk jöttem én, aztán pedig a két öcsém és egy kishúgom. Egy imádnivaló, aranyos kishúgom. – Jelent meg lassan egy ábrándozó mosoly az arcát, bár szemei fájdalommal teltek meg. rettentően szerette a kishúgát.

- Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod… - Kezdte máris Hajnalfény, ugyanis látta rajta, hogy épp mély sebeket szakít fel a szívében. Fogatlan rápillantott, majd megrázta a fejét. Letörölte megjelenő könnyeit.

- Te már elmesélted az életed. Most én jövök. – Felelte a félfarkú, s erőt vett magán. – Nyolc voltam, mikor a testvéreimmel az erdő mélyebb részeibe mentünk. A kishúgom szokása szerint hiperaktívan rohangált köztünk, amin mindig jót mosolyogtunk. Kivéve a legidősebb bátyámat… Őt valamiért folyton idegesítette a húgom nevetése, és hogy állandóan játszani akar vele. – Fogatlan füleit lassan lehúzta, s maga elé meredve látta a jelenetet. – Mikor megálltunk pihenni, elhívta a húgunkat egy kicsit távolabbi helyre. Nem gondoltunk semmi rosszra, de mikor meghallottam a sikolyát… Nagyon megrémültem. Hátrahagytam a testvéreim, és arra rohantam, amerre ők mentek. – Könnyei újból folyni kezdtek, amint látta maga előtt a véres füvet, az elégedetten vigyorgó bátyját… és az egyetlen dolgot, ami a húgából maradt: egy mancsot. – Nem maradt más belőle, csak… csak egy mancs. Az az átkozott… - Fogatlan előre ejtette fejét, szemeit összeszorította, s nehézkesen beszívta a levegőt. Könnyei lehullottak, egyenesen a pancsaira. Hajnalfény szomorúan figyelte.

- Meg… megette, igaz? – Kérdezte nagyon halkan, szomorúan lehúzva füleit. Őt is ellepte a szomorúság. Átérezte Fogatlan fájdalmát, s az Ő szemeiben is könnyek jelentek meg. Hogy képes valaki ekkora kegyetlenségre?! Ráadásul a saját húgával!

- Az átkozott leharapta a mancsát! – Fogatlan hangosabban mondta az akartnál, de nem tehetett mit vele: az érzelmek túlságosan elöntötték. – Élve lenyelte a rohadék! É-én… rátámadtam. Röhögött, miközben addig ütöttem, amíg mozdulni tudott… - Zokogott fel a félfarkú, s előre esett volna, ugyanis mancsaival már nem bírt támaszkodni, de Hajnalfény erőlködve, de megtartotta, és lassan lefektette.

- Csss…. Ne sírj, semmi baj. Nincs semmi baj. – Suttogta nyugtatón a sárkánylány, lassan magához húzva Fogatlan fejét, és gondoskodva simogatta az arcát, miközben lenyalogatta könnyeit. – A bátyád megérdemelte, Fogatlan. Egy szörnyeteg volt, ha a saját kishúgával képes volt ezt tenni. Ne sírj, mert én is sírok, kérlek… - Hajnalfény be is váltotta ígéretét, könnyei ismét folyni kezdtek, miközben próbálta megnyugtatni szeretett fajtársát. A mellkasához ölelte szerelme fejét, állát pedig a homlokára hajtotta, így próbálta csitítgatni őt, ami keservesen lassan, de sikerült, bár az is lehet, hogy csak Fogatlan sírta ki magát annyira, hogy elfáradjon, és abbahagyja. Halkan dúdolni kezdett, miközben lassan simogatta szerelme arcát, és gondoskodón ölelte szárnyával.

Halk sóhaj hagyta el Fogatlan ajkait, miközben közelebb bújt fajtársához, szemeit félig-meddig lehunyva. Kellemes érzéssel töltötte el az, hogy Hajnalfény ennyire… gyengéden bánt vele. Hogy ennyire gondoskodni próbál róla.

- Az én dolgom lenne, hogy megvigasztaljalak… - Szipogott egyet a sárkány, mire Hajnalfény elmosolyodott, és kuncogni kezdett. – Valami vicceset mondtam? – Pillantott föl rá Fogatlan, a sárkánylány pedig csak arcon nyalta.

- Olykor egy hímnek is szüksége van egy kevés törődésre, és vigasztalásra. Nem vagytok ti annyira kőszívűek. – Kuncogott megint, Fogatlan pedig csak a szemeit forgatva nyalta állon.

- Igen, ez igaz. És olyan megkergültek sem vagyunk, mint a nőstények. – Vigyorodott el Fogatlan hirtelen, mire Hajnalfény a földre nyomta a fejét a mancsával.

- Hé! Na, várjál csak, ezt megjegyeztem! – Fordult el tettetett sértődöttséggel, s összegömbölyödött. Szárnyával eltakarta fejét, ezzel elrejtve fülig érő vigyorát. Fogatlan megdörzsölte a homlokát, s a sárkánylányt nézve hajtotta mancsaira a fejét.

- Hajnal. Sajnálom, nem akartalak megbántani. – Kezdte szelíd hangon, közelebb húzódva hozzá, s szelíden végigsimított a szárnyán. A sárkánylány enyhén megmozdult, de nem húzta még elő a fejét.

- Fogatlan… - Kezdte Hajnalfény halkan, miközben kicsit közelebb bújt hozzá. Hirtelen aztán felé fordult egész testében, hirtelen az oldalához simult, mancsaival magához ölelte Fogatlan mancsát, amivel a szárnyát simogatta, és egy csodás mosollyal, ragyogó szemekkel hajolt egészen közel Fogatlan arcához, aki döbbenetében köpni, nyelni nem tudott. – Nem bántottál meg – súgta, mélyen szerelme szemeibe nézve, s előre hajolva nyalta lassan orron, miközben kicsit ficánkolt is, hogy minél csábítóbb lehessen. Ismerni akarta a határt, hogy vajon szerelme meddig bírja ki anélkül, hogy ne ugorjon rá, és vesse bele magát az ismeretlenbe.

Fogatlan elkerekedett szemekkel nézte a dörgölőző sárkánylányt. Szíve hevesebben kezdett verni, szárnyával lassan jobban magához húzta. Élvezte a helyzetet, hogy ilyen közel vannak. A sárkánylány ismét orron nyalta, amit ezúttal viszonzott is, hogy aztán újra megismételje. Érezte, hogy mi a célja, s egy apró mosollyal nyugtázta is, hogy bizonyára megpróbálja lóvá tenni. Még nem is tudta, hogy a nőstény nagyon is komolyan gondolja azt, amit csinál.

Nem hagyja magát könnyen, elég erős az akarata ahhoz, hogy ellent mondjon az önző vágyaknak és ösztönöknek. Ez így is ment, sikerült kitartania két teljes percig, de mikor a sárkánylány megharapta a nyakát, s az állát kezdte cirógatni a karmai hegyével, kezdett meginogni az akarata. Az érzés túl kellemes volt, s mire észbe kaphatott volna, Hajnalfény fölött terpeszkedett.

A levegő kezdett forrósodni köztük, miközben Fogatlan orron nyalta, s lassan végigsimított az oldalán, ami kellemes borzongást váltott ki a sárkánylányból, emellett pedig egy halk sóhaj is elhagyta a száját, ami csábítóbbra is sikerült, mint gondolta. Fogatlan végighúzta karmait az oldalán, ezzel szinte teljesen megőrjítve őt.

- Fogatlan… - Súgta szerelmes, vágytól fűtött hangon. Már tudta, érezte, hogy Ő és Fogatlan tökéletes párt alkotnának. Már csak egy dolog volna hátra. Erről nem is kellett mondania semmit, ugyanis az említett szeretettel állon nyalta, s elhelyezkedve készült volna fel, mikor a sárkánylány hirtelen a mellkasára tette a mancsát. Eszébe jutott egy nagyon fontos dolog, ami kihagyhatatlan volt ebből a pillanatból. A félfarkú meglepetten nézett Hajnalfény szemeibe, aki szelíd mosollyal nézett vissza rá.

- Fogatlan. Én vagyok a legboldogabb, hogy veled lehetek. De ezt még nem szeretném, legalább is, nem itt. Erre egy különleges hellyel készültem a számodra. – Magyarázta a sárkánylány, látva a kérdő tekintetet, és nagyobb elégedettség töltötte el, mikor Fogatlan szemeiben megjelent a meglepettség, ezen szavak hallatán.

- Azt szeretném, ha ott történne meg. Természetesen, ha tudsz még várni pár percet. – Kuncogott mosolyogva, mire a másik azonnal bólintott, arcán szintén mosollyal. Hajnalfény előre hajolt, és hálásan orron nyalta szerelmét. – Akkor… lennél szíves leszállni rólam? – Kérdezte elpirulva, s egyik szemét lehunyva nézett rá. Fogatlan nevetve rázta meg magát, és máris teljesítette szerelme kérését. Hajnalfény felkelt, majd dorombolva bújt hozzá, s nyalta meg a fülét.

- Nos, a barlang egy kicsit messze van, úgy hogy… - Kezdte el sejtelmes mosollyal a sárkánylány. Váratlanul azonban orron bökte szerelmét, majd kacagva rohant el. – Te vagy a fogó! – És pillanatokon belül el is tűnt. Fogatlan pillanatokig döbbenten állt, aztán ráébredt, hogy utána kéne mennie, így nevetve vetette bele magát a fák sűrűjébe.

- Úgy éreztem, hogy ezt meg fogom bánni! – Kiáltotta előre fajtársának nevetve, s igyekezett utolérni őt. – Gyere ide! Gyere vissza, vagy esküszöm rosszabb lesz a büntetésed, mint egy orron bökés! El leszel fenekelve! – Fogatlan vihogni kezdett, ami miatt le is maradt, a sárkánylányból pedig hangos kacagást váltott ez ki, amitől ő is kicsit belassult.

- Így aztán még inkább sietek! – Szólt vissza Hajnalfény, s ismét eltűnt a látóköréből. Úgy gondolta, ideje lenne ismét megviccelnie őt. Hamarosan keresztülfutott egy patakon, amiben megmártózott pár pillanatra, majd ki is ugrott onnan. A szagát így Fogatlan kicsit elveszti, s ő pont így akarta. Hamar megtalálta az ideiglenes búvóhelyét, ami nem volt más, mint egy hatalmas nagy szikla, ami mögé sietve berohant, és onnan fülelt, hátha meghallja szerelme lépéseit.

Fogatlan hamarosan odaért a nagy sziklához, ami előtt megállt, hogy a levegőbe szagoljon. Gyengén érezte az illatát, de biztos volt benne, hogy tovább ment. Aztán megpillantotta a szikla mögül kilógó aprócska farokszárny darabot, mire elvigyorodott. Rendben, belemegy a játékba. Úgy tett, mint aki nem vett észre semmit, majd elrohant. Hajnalfény lassan elvigyorodott, mikor hallotta párja távolodó lépteit, s felágaskodva megtámaszkodott a sziklában. Csöndben maradt, várva arra, hogy visszatérjen.

- Hova tűnhetett… - Jelent meg hamarosan motyogva Fogatlan, a sziklának háttal megállt. Megjátszotta, hogy őt keresi, így beleszagolt a levegőbe. Most már tisztán érezte, hogy itt van. Hajnal tudta, hogy nincs sok ideje, így hangtalanul felmászott a szikla tetejére. Lassan elvigyorodott, és megnyalta a szája szélét. Tökéletes préda. Összehúzta magát majd hirtelen elrugaszkodott.

- Most megvagy! – Kiáltott fel hangosan, szerelmén landolva, aki meglepetten kiáltva terült el, erre ugyanis egyáltalán nem számított. A sárkánylány, kihasználva Fogatlan meglepettségét, elkapta a fülét, amit megnyalogatott, majd sietve leugrott, s rohanni kezdett. Mire Fogatlan feleszmél a döbbenetéből, Ő már odaér a barlanghoz, ahol… végre megmutathatja neki a meglepetést.

Két perc múltán végre a barlanghoz ért, ahol megállt, és besétált. A szalma illata megcsapta az orrát, és lassan egy csodás mosoly jelent meg az arcán. Hamarosan láthatja Fogatlan arcát, mikor amaz a barlangba lép. Hamarosan újra közelről érezheti az illatát, aztán…

Aztán végre egyek lehetnek. Ezzel a gondolattal lépett a kis fészekhez, ami bőven elég helyet biztosított mindkettejük számára. És akár egy vagy több tojás számára is. Lassan belépett a szalmák közé, ahol lassan körbefordult, keresve a kényelmes helyet, majd lassan lefeküdt. Fejét mancsaira hajtotta, s ragyogó szemekkel nézett kifelé, várva szerelmét.

Fogatlan, immáron felocsúdva döbbenetéből sétált az erdőben, követve szerelme, s jövendőbeli párja illatát. Szíve hevesebben vert, hacsak rágondolt, vagy ha eszébe jutott a mosolya. Nem hitte volna, hogy a csapatából való száműzetése után valaha találkozni fog olyan fajtársával, akinek már csak a gondolata elég ahhoz, hogy szíve hevesebben dobogjon. Szerette őt. Akarta őt. Azt akarta, hogy Ő legyen a fiókái anyja. Családot akar alapítani vele, hogy aztán óvhassa őket.

De ekkor ismét egy hosszú évek óta nem látott arc jelent meg a szemei előtt, ami arra késztette, hogy megálljon, és leüljön. Egy arc, az apja arca. Ő is mennyire örült, mikor Ő kikelt a tojásból. Még emlékezett a mosolyára, miközben figyelte, amint legifjabb csemetéje a nővérével, és bátyjaival játszik. Büszke volt rá az energikussága miatt, épp úgy, ahogy idősebb csemetéire is, akik mind vigyáztak rá. De a mosoly eltűnt apja arcáról, szemeibe dühvel vegyes sajnálat, és szomorúság költözött. Aztán ajkai kinyíltak. Szavakat formált, de hang nem jött ki rajtuk. Aztán a jelenet, amint Ő könnyes szemekkel elrohant, és elhagyta a szigetet. Nem volt többé otthona, nem volt többé családja. Bár nyolc éves volt már, mégis csak akkor tudatosult benne, mennyire nehéz megélni egyedül a vadonban. Csak magára számíthatott.

Biztosan ki akarja tenni ennek az Ő fiókáit is? Mi lesz, ha az Ő családjában is megtörténik ez? Akkor majd melyik csemetéjének kell ugyan azt átélnie, amit Ő élt át. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a gondolatot, ami eltűnt, de az emlékek tovább jöttek.

 Három év telt el, aztán berepült a ködbe, ahonnan már nem volt többé kiút. Legalább is, Ő így gondolta, egészen, amíg itt, ezen a szigeten, egy portyán Hablaty le nem lőtte. Akkor azt hitte, végre megmenekült. Sokként érte azonban a tudat, hogy mikor magához tért, a farokszárnya már nem volt meg, és a kötél túlságosan rá volt csavarodva ahhoz, hogy egymaga kiszabadulhasson. Álomba zokogta magát, aztán arra kelt, hogy egy csizma nehezedik a mancsára. Érezte az irritáló ember szagot, mire felmordult. Soha nem volt baja az emberekkel, de a vörös halálnál töltött évek alatt túlságosan mélyre ment, és már az emberekre sem tekintett másként, csupán prédaként.

Aztán kinyitotta a szemeit, és minden megváltozott. Az idő is lelassult, mikor a vézna, kis suhanc kétlábú szemeibe nézett. Egy kis semmirekellő lőtte le, és fogja megölni. Erre gondolt. A fiú mégis félt, holott azt neki kellett volna. Ő volt megkötözve, és az Ő élete forgott kockán, ami már nem érdekelte. Lehunyta szemeit, és átengedte magát. A szenvedésének vége, nem kell többet a vörös halál alatt szolgálnia.

De aztán olyan dolog történt, amire soha életében nem számíthatott volna. Hallotta, amint a köteleket a fiú elkezdte elvágni, érezte, amint egyre lazábbak, míg már gond nélkül fel tudott ugorni, hogy a falhoz nyomja a vikingnek nem nevezhető, vézna gyereket. Szemei szinte a lelkébe láttak a zöld szemeken keresztül, amik ugyan azt a félelmet tükrözték, mint pár pillanattal ez előtt. Akkor, és ott maga se érette, miért cselekedett úgy, ahogy. Nem értette, miért nem tépte csak szét egyszerűen a fiút, majd lakmározott belőle, holott fogpiszkálónak se lett volna jó. Mégis, Ő csak leordította. Talán csak erre az egy ordításra volt szüksége, amivel kiadta magából a hosszú évek alatt összegyűlt fájdalmat, kesergést, és haragot. Aztán fogta magát, és megpróbált elrepülni, elfelejtve, hogy farokszárnya leszakadt.

A medencében érhette volna a keserves éhhalál, de nem így lett. Megjelent a fiú, kezében egy hallal, amit neki hozott. Kecsegtető volt a lehetőség számára, hogy a hallal együtt a fiú kezét is megkóstolja, de nem bántotta. És nem bánta meg ezt a döntését. Rálelt egy igaz barátra, aki melegséggel töltötte fel a szívét, valahányszor meghallotta a nevet, amint szólította.

„Fogatlan.”

Ez az egyszerű név, ami eleinte bugyutául hangzik, mégis egy apró részletre épül. Ez a név nagyon sokat számított neki, hát még az, aki visszaadta számára a repülés képességét. Egy egyszerű suhanc, aki annyi bajt okozott, mégis több jót hozott számára, mint rosszat. Más talán őrültnek nevezné, de Ő hálás volt ennek a fiúnak, aki akkor lelőtte, és ezzel megfosztotta fél farokszárnyától.

Mert a farokszárnyáért cserébe rálelhetett egy olyan kincsre, amit egész életében keresett: egy igaz barátra. Egy barátra, aki szavak nélkül is megértette, és még fel is ajánlotta számára a lehetőséget, hogy egyedül repüljön. De Ő nem akart, csupán egyetlen dologra használta fel a rafinált szerkezetet, méghozzá arra, hogy visszaszerezzen valami olyasmit, ami barátjának fontos volt.

És most, három év elteltével, miután oly sok barátra szert tett, rálelt igaz szerelmére is. Egy társra, aki fogta a szívét, és hajlandó volt a sajátjához kötni. Maga előtt látta őt, amint mosolygott, a kép azonban közeledett. A valódi Hajnalfény közeledett felé, Ő azonban ezt nem realizálta.

- Fogatlan? Valami baj van? – Kérdezte halk, félénk hangon a sárkánylány, megsimogatva a hím arcát, ki olyan hosszú ideig ült, és bámult maga elé, mígnem a sárkánylány meg nem kereste. Megrezzent, és sebtében pislogott párat. Hajnalfény valóban itt állt most előtte.

- P-persze, minden rendben. Jaj, sajnálom, hogy megvárattalak. Ne haragudj. – Kért bocsánatot máris, míg a sárkánylány az arcát fürkészte.

- Biztos minden rendben? – Hangja lágy volt, amint lassan újból végigsimított az arcán, és a szemébe nézett. Fogatlan ugyan ezt tette, elmerülve a pillantásában, és lassan bólintott. Hajnalfény lassan közelebb hajolt hozzá, és lágyan megnyalogatta az orrát, majd megfogta a mancsát.

- Gyere - súgta lágy hangon, miközben húzni kezdte maga után. Mancsát elengedte, majd rohanni kezdett a barlang felé, Fogatlan pedig megrázva a fejét, sietve követte. A barlang bejáratához érve a széna szaga megcsapta orrát, szemei pedig könnyedén alkalmazkodtak a fényviszonyokhoz, idő közben ugyanis esteledni kezdett. A látvány számára mindennel felért. Hajnalfény ott feküdt egy fészekben, és csillogó szemekkel nézte őt. Látni vélte, amint arcán megjelenik a pír, és a földet kezdi fixírozni. Lassan elindult be hozzá, és megállt párja előtt. Mancsát lassan a fészek szélére helyezte, és végigsimított rajta. Szíve melegséggel, szemei pedig könnyekkel teltek meg, amint a sárkánylányra nézett.

- Ezt… ezt te készítetted? – Kérdezte elcsukló, meghatódott hangon. Hajnalfény valóban a tökéletes pár lenne. És az övé lehet.

- Igen, én csináltam… Neked, szerelmem. Megmondtam, hogy veled hajlandó volnék családot alapítani. Ezért csináltam ezt a fészket. Azt hiszem, hogy ez… ideális hely lenne, egy ilyen különleges alkalomra. – Magyarázta lehunyt szemmel, fülig elvörösödve. Fogatlan könnyei a földre csöppentek, amint lassú mozdulatokkal végigsimított szerelme arcán, majd lehajolt, és megnyalogatta az orrát, valamint az ajkait.

- Akkor hát… Hajnalfény. Kérlek, fordulj át a hátadra, és… alapítsunk közösen, egy nagy családot. Legyél, kérlek a fiókáim anyja. – Hangja lágy volt, tele szeretettel, és vággyal. A sárkánylány felnézett rá, kerek, kéken ragyogó szemeivel, s lassan átgördült a hátára, de arcát semmiért se húzta volna el élete mancsától.

Fogatlan lassan a fészekre lépdelt, majd rámászott Hajnalfényre, akinek megcirógatta az oldalát, majd karmait végighúzta rajta, ami egy csábító nyögést eredményezett a sárkánylánytól. Lehajolt, hogy mélyen magába szívja az illatát, majd megnyalogatta, és megharapta a nyakát, ami erős borzongást váltott ki belőle.

Egyre közelebb kerültek egymáshoz, amint Fogatlan lassan elkezdett rákushadni, a levegő újfent felforrósodott köztük. Fogatlan érezte az égető vágyat, amit ugyan vissza tudott tartani, ösztöneinek azonban nem parancsolhatott. Rátalált a tökéletes párra, hát itt volt az ideje, hogy párosodjanak. Nem kérdezett, nem hezitált.

Hajnalfény felnyögött, karmait Fogatlan vállába mélyesztette, s összeszorította szemeit. „Az első alkalom mindenkinek fáj az elején.” Visszhangzott benne idős tanítójának mondata. Számára valóban ez volt az első, hisz a csapatban egy hím se engedhette meg magának, hogy más nősténytől legyen fiókája.

Ugyan nehezen tudott igazodni csak szerelméhez, az szerencséjére türelmesen várt a jelzésre, időnként elégedetten sóhajtva a kellemes érzésre. Hajnalfény szorítása lassan elernyedt, halkan felsóhajtva, s megnyalta szerelme állát. Bár a fájdalom csak kicsit hagyott alább, a kellemesség kezdett előbújni, és elnyomni a fájdalmat.

Az élvezett lassan átvette felettük az irányítást, Fogatlan egyre bátrabban és határozottabban mozgott, amit csak fokozott a sárkánylány csábító nyögése, és sóhajai. Fogatlan elégedetten morgott, jobban rákushadva, és megharapta a nyakát. Többet akart belőle, ösztönei ordítottak a vágytól, hogy megkaphassák a sárkánylányt, teljes egészében. Mindeközben Hajnalfény ösztöni sem maradtak nyugodtak, bár olyan hatást keltettek számára, mintha a fülébe suttognának, valójában azok is ordítottak.

Átölelte szerelme nyakát, és jobban magára húzta, hátsó lábait még távolabb helyezve egymástól. A fülébe súgta nyögéseit, amiket további sóhajok követtek. Mindketten érezték, hogy egyre kevésbé tudják tartani magukat, ám tudták, hogy a vége már nincs messze. Fogatlan ekkor erőteljesebb mozdulatokat tett, aztán hirtelen megállt, előre tolva magát.

Egyként ordítottak fel, tudtára adva az egész világnak: ők most már egyek, örökké.  Az túlfakadó élvezet, és kavargó érzelmeknek hála egyszerre lőttek egy-egy plazmabombát, amik ugyan annak a fának ütköztek, ami így hangos recsegéssel kidőlt, csakúgy, mint Fogatlan, aki elfeküdt párján, lassan lehengeredve róla az oldalára.

Mindketten lihegtek, bár akit a legjobban kifárasztott a dolog az Hajnalfény volt. Az egész alsó teste fájt, de nem érdekelte. A kellemes érzés eltűnt, és így az agyára ereszkedő köd is feloszlott. Csak pár hosszú másodperc múlva tudatosult a sárkánylányban az, hogy valóban megtették. Fogatlan párjává vált. Fejét lassan oldalra fordította.

Fogatlan elmosolyodott, mikor belenézett a sötétkék szemekbe. Boldog és egyben elégedett volt. Mancsát lassan kinyújtotta, és megsimogatta szerelme arcát, aki közelebb húzódott hozzá. Lassan átölelte szárnyával és nyalogatni kezdte az orrát és ajkait. Zöld szemei ragyogtak, miközben a mellkasához bújó sárkánylányra nézett, aki álmosan ásított egyet.

- Aludj, életem. Hosszú és csodálatos volt ez a nap, de nem annyira, mint amennyire te csodálatos vagy. – Cirógatta meg az arcélét. Párja érezte, amint lassan, de biztosan elpirul, majd szemeit lehunyta, és mély álomba zuhant.