Üdvözletem lovasok és sárkányok! Kicsit megkésve, de meghoztam a következő fejezetet! A 7.Fejezet kicsit szintén késni fog, ugyanis kénytelen vagyok készülni a töri írásbeli alapvizsgára, úgyhogy szurkoljatok!
Addig is remélem élvezni fogjátok ezt a fejezetet is, ne felejtsetek el kommentelni, és próbáljátok megosztani google+-on, köszi. :D
6.Fejezet
Hibbant új sárkánya
A
szőke hajú lány már lassan egy órája sétált, kezében a tőkehallal, és végig
valami nyomot keresett, amiből ki tudná deríteni, hogy hol lehet a másik
éjfúria. Egyszerűen nem bírta volna ki, ha Fogatlan továbbra is egyedül marad.
Szeretett volna segíteni rajta, és most itt volt a lehetőség rá. Meg fogja
találni.
Hamarosan
a lábnyomok elvezették egy barlanghoz, ahova benézett. Nincs itt. Asztrid
felsóhajtott, és kezdte feladni a reményt, hogy megtalálja, de látott ekkor
valamit megcsillanni a barlangban, de mire odakapta a fejét, nem látott semmit.
Oldalra döntötte a fejét, majd lassú léptekkel elindult be.
Ahogy
haladt beljebb a barlangban, egyre sötétebb lett, amikor aztán váratlanul
minden elsötétült. Asztrid sebesen megfordult, így szembekerülhetett a
bejáratban álló éjfúriával. A sárkánylány fenyegetőn morgott, szárnyait
teljesen kitárta, hogy nagyobbnak tűnjön, és ezzel egyetemben el is zárta az
egyetlen kijáratot.
A
sárkány elindult felé, Asztrid pedig elkerekedett szemekkel kezdett el
hátrálni. El is feledkezett arról, hogy mit tervezett, most pedig érezte, ahogy
egyre jobban magába rántja a félelem.
-
Ostoba ember, mindannyian olyan ostobák vagytok. – A sárkánylány egyáltalán nem
volt boldog, hogy az egyik a barlangjába jött, de nem akart neki ártani,
egyedül Fogatlan miatt. Helyette kicsit eljátszadozik vele.
-
O-oké… Semmi baj, nincs semmi baj… - Asztrid inkább magának szánta a
megnyugtató szavakat, mintsem a sárkánynak. Semmit se látott már, csak a kéken
izzó, vad szempárt, amiből csak egyet tudott kiolvasni: az ölés iránti vágyat.
Egyre csak hátrált, mikor hirtelen kicsúszott a talaj a lába alól, és a halat
elejtve, sikítva kezdett zuhanni. Látta, amint a kék szempár utána néz, aztán
becsapódott a kemény földbe. Feje nagyot koppant a talajon, emellett pedig
egyenesen a karjára esett, félig kicsavarodva, s az oldalát is megütötte. Nem
volt elég, hogy eszméletét vesztette, oldalából, egy apró sebből lassan folyt a
vére, a hal pedig az arcára esett.
Nem
tudta, hogy mennyi idő telhetett el, mikor magához tért. Lassan nyitogatni
kezdte szemeit, de előbb kénytelen volt levenni a halat az arcáról. Felnyögött,
mikor a testébe nyílalt a fájdalom, mégis valahogy ülő helyzetbe erőltette
magát, és lassan nagy levegőt vett. Semmit se látott, nem volt nála semmi,
amivel védhetné magát, ráadásul a hely hideg és nyirkos volt.
Lassan
az oldalához nyúlt. A seb már nem vérzett, de iszonyatosan fájt neki. A karja
is sajgott, de tudta mozgatni, így annak nem lehetett komolyabb baja.
- Óh,
a fenébe… - Morogta az orra alatt, mikor morgást hallott meg maga előtt. Asztrid
halkan felszisszent ugyan, de elkezdett hátrébb csúszni a földön, próbált
eltávolodni a vad éjfúriától.
A
sárkánylány lassan kezdett közeledni felé, továbbra is halkan morogva. Pupillái
csak két vékony csík voltak, ahogy közeledett az ember felé. Alaposan rá akart ijeszteni, mancsa
azonban nekiütközött a halnak. Lepillantott, majd elvigyorodott. Szájával
felkapta a halat, és a lány felé dobta, ezzel arcon vágva vele.
- Hé!
– A lány teljesen ledöbbent a dolgon, és hirtelen jött méreggel nézett a nevetéstől
a hátán ficánkoló éjfúriára. A halra nézett, amit felkapott, és visszadobta a
sárkányra. A sárkánylány is megkapta a képébe a halat, s meglepődött a lány
bátorságán, de hamar morogva kelt fel, és kezdett el közeledni a lány felé.
Asztridból
elpárolgott a méreg, helyét pedig ismét a félelem vette át, ahogy megint
hátrálni kezdett. Rossz ötlet volt, hisz ezzel csak jobban feldühítette a
sárkányt. A nőstény éjfúria hirtelen felé vetette magát, Asztrid pedig rémült
kiáltással tartotta maga elé a kezeit, hogy valahogy védje magát. Most
széttépi. Itt a vég.
A
sárkánylány azonban már nem tudta ezt megtenni, ugyanis egyenesen a lány
tenyere előtt állt meg, amivel farkasszemet nézett. Nem tudta, mi történt, de
egy furcsa érzés kezdett úrrá lenni rajta. Nem tudta, mi lehetett az, de egyre
hívogatóbb volt. Vágyakozott, de mire? Mire vágyott?
Barátra.
Valakire, akit megvédhet. Valakire, akiben bízhat.
A
sárkánylány megadta magát a késztetésnek, és lassan a tenyerébe nyomta az
orrát. Szemei megszelídültek, és lassan lehunyta azokat. Érezte, amint az
emberlány megrezzen, és meglepetten néz rá. Már nem irritálta a lány illata,
mikor megérezte. Már nem érzett gyűlöletet iránta.
Bízott
benne.
Ugyan
végül azt tervezte, de már nem akart neki ártani. Már nem érdekelte semmi más, csak
egy dolog: biztonságban akarta tudni őt. Az új barátját.
A
sárkánylány lassan kinyitotta szemeit, amikben immáron nem izzott az a
gyűlölet, ami eddig. A lány szemeibe nézett, aki láthatóan alig hitte el, hogy
nem fog meghalni, és épp megszelídített egy éjfúriát. Kinyitotta volna a száját,
és mondott volna valamit, de a következő pillanatban ismét eszméletét
vesztette. Az enyhe adrenalin löket most tovaszállt, Asztrid energiájával együtt.
A
sárkánylány aggódva kezdte el szaglászni, kicsit megnyugodott, mikor rájött,
hogy csak eszméletét vesztette, de aggódva szaglászta meg az oldalán a sebet.
Karmaival óvatosan felhúzta a lány pólóját, és nyalogatni kezdte a sebet, hogy
kitisztítsa. A lány még eszméletlenül is megrezzent, elvégre fájt neki, de egy
halk sóhaj kíséretében már nyugodtabb volt az arca.
Az
éjfúria ekkor óvatosan felemelte mancsaival, majd szárnyra kapott, és felvitte
a barlang bejáratához közel. Aztán eszébe jutott a hal, mire természetesen
megnyalta a szája szélét, és máris visszarohant érte, hogy beteljesíthesse
fajtájától megszokott falánkságát, majd visszatért az emberhez.
A
Hofferson lánynak kellett pár óra, mire ismételten magához tudott térni, ezt
pedig egy megrezzenés jelezte. Kellemes melegben érezte magát, nem volt hideg,
az oldala és a karja sem fájt már annyira. Nyitogatni kezdte szemeit, és
meglepetten tapasztalta, hogy nem volt korom sötét. Egy fekete pikkelyes
mellkast látott maga előtt, elsőre azt hitte, hogy Fogatlan tartja a mancsai
közt, mikor ráeszmélt, hogy a nőstény éjfúria mancsai és szárnyai közt fekszik.
A
sárkánylány megérezte, hogy Asztrid magához tért, így kicsit széthúzta
szárnyait, és tengerkék szemeivel nézett le rá. Szemeiben már nem volt ott
annak semmi jele, hogy ártani akarna neki, helyette inkább kíváncsiság ült bennük.
-
Öhm… Szia. – Mosolyodott el haloványan a lány, hisz hirtelen nem tudta, mit
mondjon az éjfúriának. Annak megcsillantak a szemei és válaszul kedvesen
megbökdöste az arcát az orrával. Asztrid halkan nevetett ezen, és szelíden megállította, és
kicsit eltolta a fejét.
A szőkeség pár percig csöndben feküdt még a sárkány mancsai közt, hogy összegyűjtse
erejét, majd nagy levegőt vett, óvatosan kibontakozott az éjfúria öleléséből,
és nehézkesen felült.
- A
szívrohamot tudod az emberre hozni… - Morogta az orra alá. A sárkánylány
csak ránézett, majd unottan megforgatta a szemeit, és kinézett a barlangból.
-
Addig örülj, ameddig nem akar téged megölni… - A sárkánylány tudta, hogy Asztrid
nem érti, amit mond, de nem tudta érdekelni. Bármi is volt most kettejük között,
nem fogja hagyni, hogy a lány a háziállataként bánjon majd vele. – Ha pedig a
hátamra próbálsz majd valaha is ülni, ízekre szedlek. – Asztrid látta a
sárkányon, hogy nagyon morog neki valamiről, ami rossz érzéssel töltötte el.
Ugyan a sárkány megmentette, de továbbra se bízott ezek szerint benne annyira, amennyire kellene.
Már
felkelt volna, mikor megkordult a gyomra. Amúgy is gyengének érezte magát, így
inkább visszaült, majd lassan felhúzta térdeit. Hallotta, ahogy mellette a
sárkány kérődzni kezd, de mielőtt tiltakozhatott volna, már landolt is előtte
egy félbe harapott hal, mire elhúzta a száját az undortól. „El nem tudom
képzelni, hogy Hablaty hogy volt képes megenni egy darabot egy ilyenből…”
Gondolta undorodva a lány.
-
Öhm… Kérhetek egy szívességet? Tudod, mi emberek nem tudjuk megenni nyersen a
halat. Rosszul leszünk tőle. És nem éppen gusztusos gondolat megenni egy olyan
halat, ami egy sárkány gyomrát már megjárta… - Magyarázta bizonytalanul a lány,
a nőstény éjfúriára pillantva. – Megkérhetnélek, hogy halássz nekem, és gyűjtesz
pár faágat? Azt hiszem, az oldalam miatt nem fogok tudni messzire menni… -
Kérte Asztrid. A sárkánylány pár másodpercig nézett maga elé, majd felkelt a
lány mellől, ismételten megette a fél halat, aztán elindult ki.
-
Eszem megáll, hogy mennyire finnyás tud lenni egy ember… - Morogta az orra
alatt a sárkány. Asztrid egy pillanatra aggódni kezdett, hogy most otthagyja,
de megnyugodott, mikor a sárkánylány egy pillanatra felé nézett. Abban a rövid
pillanatban is fel tudta ismerni a gondoskodást a tekintetében, hogy segíteni fog
neki.
- Nem
gusztusos? Ez egy teljesen normális dolog, hogy eltároljuk későbbre a halakat!
Legközelebb akkor majd hagyom éhezni… - Gondolkozott magában a fiatal nőstény,
majd szárnyra kapott, és elindult a legközelebbi folyó felé, hogy halásszon.
Halászat
közben semmi különös nem történt, és elégedetten nyugtázta, hogy tetemes
mennyiségű halat tudott kifogni. Visszafelé faágakat gyűjtött, amiket a
szárnyában hordott a barlanghoz, ahol letette őket, a szájában hozott két
hallal együtt. Asztrid időközben a barlang falához húzódott, és nekidőlt. Látni
lehetett rajta, hogy jelenleg fázik, és kezdett már-már elbóbiskolni.
Az
éjfúria odalépett hozzá, és orrával megbökdöste az arcát, nem durván, de nem is
szelíden. Asztrid először megrémült, hisz egy pillanatra minden emléke kiesett
a kék szeműről, de aztán hamar eszébe jutott minden, így kicsit lenyugodott,
majd a halakra és a fára nézett. Arcán lassan hálás mosoly jelent meg, úgy
nézett a sárkányra.
- Köszönöm.
Nagyon hálás vagyok. – Asztrid odamászott a faágakhoz, amiket elkezdett
elrendezni, majd a halakat felhúzta egy fadarabra. A sárkánylány enyhén
elkerekedett, megdöbbent szemekkel nézett a lány után. Nehezen tudta elképzelni
egy vikingről azt, hogy megköszön valamit egy sárkánynak. Elképzelni? Még olyat
se látott, amelyik nem ölte volna meg azonnal, amint megpillantotta! Nem hogy
megülni, vagy megköszönni valamit! Az biztos, hogy nem fogja felengedni a
hátára. Nem lesz Ő hátas sárkány, nem lesz olyan, mint egy háziállat! Látta,
hogy a lány már elrendezte a faágakat. Az emberek nem tudnak tüzet okádni, így
odament, majd meggyújtotta neki. Az előbb biztos csak hallucinált, és a lány
nem is köszönte meg.
-
Köszi, ez nagyon nagy segítség volt. – A vikinglány ismét rámosolygott, majd a
tűz fölé tartotta a halakat. Az éjfúria elképedve nézett egy ideig az emberre,
majd felmordulva megrázta a fejét, és kicsit arrébb menve felöklendezte a
kifogott halakat, hogy Ő is ehessen. Kényelmesen elfeküdt, hátsó lábait oldalra
nyújtotta, s mellső mancsaival támaszkodott, majd enni kezdett.
Kifejezetten jól érezte magát, még ha tőle egy-két méterre egy viking is volt.
A nap
egy órán belül nyugovóra tért. Ez idő alatt mindkét lány megette a halakat,
Asztrid kérésére az éjfúria még adott neki pár darabot. A sárkányon még
látszódott a vadság minden jele, hogy annak ellenére, hogy megbízik ebben a
vikingben, még egyáltalán nem akar hozzájuk kötődni.
És
Asztrid nem is erőltette. Szinte érezni vélte a sárkányon, hogy semmit nem akar
tőlük, és nem is igen akarja a társaságukat, amit a lány meg is tudott érteni.
Elvégre éjfúria, fajtársai ezreit irtották ki a vikingek. Már azon is
csodálkozott, hogy megbízik benne, de talán csak azért, mert fegyvertelen volt,
és a sárkány tudta, hogy neki, fegyvertelenül esélye sincs ellene.
A
levegő kezdett egyre hidegebbé válni, így Asztrid már a lehető legtávolabb volt
a barlang bejáratától, és próbálta összehúzni magát annyira, hogy ne fájduljon
meg az oldala. A hideg lassan hatolt át a ruháján, majd a bőrén, és kezdte egyre
jobban kihűteni az így is már vacogó lányt. A sárkány eleinte értetlenül nézte,
hogy miért megy egyre bentebb, mikor azonban látta, hogy remeg, megértette,
hogy fázik. Száján lassan gúnyos mosoly jelent meg pár percre
-
Csak nem fázol? Lám, egy viking nem bírja ki az éjszakát védelem nélkül. Milyen
szomorú. – Jegyezte meg, végül pedig felkelt, majd elindult felé. Asztrid
tudta, hogy rajta gúnyolódott, ez olyan megérzés volt nála, de nem szólt. Nem
volt olyan helyzetben. Az éjfúria lefeküdt mellé, majd lustán kitárta fölé
szárnyát, szinte ráérősen. A vikinglány abban a pillanatban közelebb húzódott
az éjfúriához, aki halkan rámorgott, de nem húzódott el.
-
Csak semmi gyanús mozdulat. Különben mész a halak közé! – Fenyegetőzött bár
hangja szelídebb volt. Eszébe jutott egy emlék. Egy emlék, mikor még kicsi
volt, és belső tüze még ki se fejlődött rendesen. Emlékezett, mikor elcsatangolt, és nem ment
haza időben. Remegett, mint a nyárfalevél, de nem csak a félelemtől, hogy
egyedül van. A hideg a csontjáig hatolt, és attól félt, nem tér már haza, és a
szülei már csak az átfagyott testét találják meg.
Nem
így volt. Egy, a szigeten letelepedett sikló családból az anya megsajnálta, és
melegen tartotta az éjszaka. Megengedte neki, hogy a fészkükben aludjon, a
többi kicsivel együtt, akikkel aztán addig játszott, amíg a sikló család hím
tagja nem értesítette a szüleit, akik máris odamentek érte.
A
fejmosás nem maradt el, az apjától meg is kapta a szidást, amiért nem ment
haza, és egyedül bolyongott. Emlékezett, hogy annyira elszomorodott, hogy
elsírta magát, mire apja megenyhült, és az ölébe vette.
„ –
Nyugodj meg virágszál. Nincs semmi baj, nem vagyok mérges. Azért szólok, mert
nagyon aggódtunk érted édesanyáddal. Te vagy a mi gyönyörű kislányunk, aki
mikor felnő, erős és bátor lesz. Mi pedig büszkék leszünk rád.” Az emlékek
halovány mosolyt csaltak az arcára. Igen, megállíthatatlan, hiperaktív,
szeleburdi fióka volt, aki állandóan csak a bajt okozta. De melyik fiókával ne lett
volna baj? Azóta is a sikló családdal jó kapcsolatokat ápolt, és a szülei is
(persze egy hét napos „szobafogság” után) megengedték, hogy minden nap
elmehessen oda játszani a többi kicsivel. Reménykedett benne, hogy túlélték az
esetet.
A
szárnya alá pillantott, mikor megérezte a hozzá bújó, immáron alvó vikinglányt.
A féllábú fiúval egy idős lehetett, és bár olyannak tűnt, akit nem lehet olyan
könnyedén legyűrni, az éjfúria egy törékeny embernek gondolta. Egy ember, aki most senkire nem
támaszkodhatott, csak rá, és csak Ő volt ott, hogy melegen tartsa. Maga se
tudta, miért, de lassan az oldalára fordult, és mancsaival óvatosan tartva a
lányt, magához ölelte. Mint egy fiókát, akinek még nem fejlődött ki kellően a
belső tüze. Egy fiókát, akinek soha nem is lesz belső tüze. Tekintete mintha
kicsit meglágyult volna, szárnyaival alaposan betakargatta, majd fejét
lefektette, és lehunyta szemeit. Hamarosan már békésen szuszogott.
A nap
lustán kezdett emelkedni a horizonton, hamarosan pedig a barlangba is
besütöttek az első napsugarak, ismételten az éjfúria lány fejére, aki ezt rossz
néven vette, így fejét szárnyai alá bújtatta. A Hofferson leány az éjfúria
szuszogása ébresztette fel, lassan kinyitotta szemeit. Kellemes melegben
feküdt az éjfúria mancsai közt, és épp elégszer látta már Hablatyot Fogatlan
szárnyai közt aludni ahhoz, hogy tudja: a sárkánylány ölelése védelmező volt.
Látta
az arcán a halovány mosolyt, ami különös nyugalommal töltötte el. Kicsit
ficánkolt, de csak ameddig ki nem szabadította jobb karját, hogy a feje felé
nyúlva lassan megsimogathassa az orrát. A kék szemű éjfúria halkan dorombolt
álmában, és orrát is kicsit jobban nekinyomta a lány tenyerének. Kellett pár
perc, mire a sárkány is felébredt, és mikor az enyhe kábulat is eltűnt, lassan
kinyitotta szemét. A lány keze az orrán volt, de ez alig zavarta. Percekig
nézett a két kék szempár a másik szemébe, de most a sárkány úgy érezte, hogy a vikinglány is a
lelkébe lát. Végül lassan elhúzta orrát, fújtatott, ezzel meleg levegőt fújva
Asztrid arcába, majd elhúzta a fejét.
Szárnyait
lassan kitárta, ezzel beengedve a friss reggeli levegőt a lányhoz, aki egy
rövid nyújtózkodás után fel is kelt a mancsai közül. Az oldala már nem sajgott,
bár a seb még nagyon is látszódott, de nem is törődött vele sokat. Hamar be fog
gyógyulni. A sárkányra pillantott, és elmosolyodott, mikor az nagyot
nyújtózkodott és ásított. A vikinglány a bejárat felé pillantott, majd lassan
elindult ki. Elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy talán haza tudjon sétálni,
ha kell. Meghallotta maga mögül az éjfúria elégedetlen morgását, hamarosan
pedig meg is jelent mellette. Láthatóan nem akarta, hogy Asztrid elmenjen, bár
azt a lány nem tudta kitalálni, hogy miért.
A
sárkánylánynak azonban egyértelmű indoka volt: nem bízott a többi emberben. És
most, hogy Asztridban már teljes mértékben megbízott, immáron beleépült az
ösztöneibe is, hogy meg kell védenie őt. Nem mehet távol tőle, hisz valóban
csak egy védtelen ember.
-
Nézd, muszáj haza mennem. Hablaty már biztosan halálra aggódta magát miattam. –
Mondta a lány, mikor az éjfúria nem akarta engedni, hogy tovább haladjon, mert
mindig az útjába állt.
- Nem
engedhetlek közéjük! Veszélyesek! – A sárkánylány tudta, hogy a kétlábú nem
érti, amit mond, így hamarosan kénytelen volt engedni neki. Asztrid ismételten
elindult, és hamarosan kijutott a barlangból, egyenesen a napfényre. Szemeit
lehunyva emelte az ég felé az arcát, és lassan elmosolyodva vett nagy levegőt.
Elindult egy csapáson, arra, amerre a falut sejtette. Az éjfúria kis
ideig hezitált, végül nem bírta ki, és utána rohant. Hiába nem akart emberek
közé menni, a szőke hajú lányt sem akarta egyedül hagyni. Megbarátkozott volna
vele? Lehet…
A
sárkánylány kezdte elveszteni az időérzékét a sok sétálásban, s egy kicsit el
is merült a gondolataiban. Lehet, hogy a többi viking a szigeten olyan, mint ez
a lány? Lehet, hogy ez a… Hablaty is valóban nem akart neki rosszat? Létezik az
ilyen? Vele egyedül csak a fajtársát látta, akinek hiányzik a fele farokszárnya.
Nemrégiben mégis együtt repültek, ugyanis a hím éjfúrián egy másik, furcsa
pótlék volt, amit képes volt Ő irányítani.
Arra
eszmélt végül fel, hogy eltűnt mellőle a lány. Rémülten máris körbenézett,
mikor pár méterre maga mögött meglátta egy fának támaszkodni, és a kezével az
oldalát szorítja. Visszasietett hozzá, és megszaglászta. Vérszagot érzett, és a
lány pólója is enyhén véres volt.
-
Semmi baj, csak kis pihenés kell… - Nem vallotta volna be, hogy pár perce már
fájt az oldala, most pedig egyenesen szúrt már. A sárkánylány természetesen nem
hitt neki, orrával eltolta a lány kezét a sebről, karmaival felhúzta a lány
oldalánál a pólót, és megnyalogatta a sebet. Asztridból hamarosan feltört egy
megkönnyebbült sóhaj, és lassan lecsúszott a földre. A sárkánylány leült, és
kíváncsian nézte őt.
- Nem
tudok egyedül tovább menni… - Asztridnak kellett egy-két perc, mikorra be merte
ezt vallani. Nem maradt ereje lábra állni, valamiért minden ereje odalett. Az
éjfúria halkan morrant, és megszaglászta a lányt. Csak most érzett meg rajta
valamit. Valami különös dolgot, amit eddig csak pár nőstényen érzett a
csapatából, miután azok párhoz lettek adva. Igen, ez egyértelmű…
- El
tudsz vinni a hátadon? Muszáj valahogy visszajutni oda, minél hamarabb… -
Kezdte Asztrid, mire a sárkánylány felkapta a fejét, és egy hangos mordulással
tudatta a lánnyal, hogy ennyire azért nincsenek jóban.
-
Belőlem nem lesz hátas állat, kislány! Itt maradunk, ameddig nem lesz elég erőd
ahhoz, hogy tovább haladhassunk! – Asztrid a sárkány morgásaiból sejthette,
hogy a kérés egyáltalán nem volt kedvére való. Nem akarta, hogy a hátára üljön.
- Nézd,
megértem, hogy az önbecsülésed miatt nem engedheted meg magadnak, hogy egy
hozzám hasonló valaki felüljön rád, de nem maradhatunk itt. Ezen a környéken
akar pár vadkan… - látta, hogy a sárkánylány megrezzen kicsit, és egy röpke
pillanatra a vállára néz - …és épp ezért muszáj mennünk. A faluban senki nem
fog ártani neked, ezt megígérem. Bízz bennem, kérlek… - A lány kinyújtotta felé
kezét, és Hablaty módszerét alkalmazva lehunyt szemmel fordította el a fejét.
Nem
kellett sokat várnia, pár másodperc múlva megérezte a tenyerében a sárkány
orrát, és meleg lélegzetét, mire egy szelíd mosoly jelent meg az arcán, és
végigsimított a fején. A sárkánylány ezt egy elégedett morgással fogadta, majd
megnyalta a lány tenyerét.
-
Legyen… De nehogy azt hidd, hogy ezt többször meg fogom engedni! – És így is
gondolta. Ez kivételes eset volt, hogy felengedi a hátára. Csakis azért teszi,
mert nem akar ismét összefutni a vadkanokkal, és mert nem akarja, hogy a
lánynak is baja essen. Asztrid megnyugodott, mikor az előtte álló éjfúria
enyhén lekushadt, és lehajtotta fejét, hogy a lány felszenvedhesse magát a
hátára. Asztridnak eltartott egy darabig, ugyanis a sárkánylány többet ficánkolt, mint amennyit egy partra vetett hal vergődik, és folyamatosan
kényelmetlenül morgott.
- Jól
van, nyugalom. Nincs semmi baj. – Súgta Asztrid, miután nagy nehezen sikerült
feltornásznia magát a hátára, és nyugtatón cirógatta meg az egyik fülét. Eleget
volt Ő is Fogatlannal ahhoz, hogy tudja: ettől egy éjfúria könnyedén
lenyugszik. A sárkánylány valóban meg is nyugodott, és halk dorombolást
hallatott, pár elégedett morgással.
-
Oké, ez elég fizetség ezért… - Mormogta az orra alatt a sárkány, lehunyva
szemeit pár pillanatra, amíg arcán megjelent egy apró mosoly. Fülét jobban a
lány cirógató ujjának nyomta, aki halk nevetéssel simogatta meg a homlokát. Az
éjfúria már nem érezte azt a kellemetlen érzést, hogy a kétlábú rajta ül,
ugyanis Asztrid már megszokásból úgy helyezkedett, hogy neki minél kényelmesebb
lehessen.
-
Akkor… Mehetünk a faluba. – Asztrid hangja halk, és fáradt, mégis örömmel teli
volt. Sikerült. Megszelídített, és megült egy vad éjfúriát. Alig tudta elhinni,
hogy Fogatlanon kívül van még éjfúria, de arról eddig álmodni is, alig mert,
hogy meg is ül egyet majd. A kékszemű bólintott, kicsit még fészkelődött, majd
kényelmes tempóban indult el.
Asztrid
egy idő után lassan hátradőlt, így elfeküdve a sárkány hátán, aki egy
pillanatra megállt, de csak amíg hátranézett rá, hogy nincs e valami baja.
Amint megbizonyosodott afelől, hogy minden rendben, óvatosan tovább haladt,
hisz most már vigyáznia kellett, hogy a lány nehogy leforduljon róla. Bár így
nehezebben haladt, de nem panaszkodott emiatt.
A
szőke egy gyengéd mozdulattal megsimogatta a sárkány szárnyát, aki halkan
morrant, de nem ellenkezett. Ismét elmosolyodott, hogy a fölötte elhaladó fák
ágait kezdte nézni. Már kezdett elbóbiskolni, hisz a sárkány mozgása kicsit hasonlított egy hajó ringatózására. Szemeit lehunyta, és pár percen belül majdnem el
is aludt, mikor meghallotta az éjfúria halk morranását, mire szemeit lassan
újra kitárta, és nehézkesen ülő helyzetbe vergődött.
Már
kiértek az erdőből, és félúton voltak a falu felé. A Huligán törzs falva
hatalmas volt, házai a legkülönfélébb díszítésekkel álltak, és úgy tűnt, meg se
rogynak a sárkányok súlya alatt. Ugyanis némelyiken hol egy sikló, hol pár
szörnyennagy rémség, vagy gronkel ült a háztetőkön. A réteken sárkányok
süttették magukat a nap fényében, míg másik pár épp a legközelebbi etetőből
pusztította a halakat. A sárkánylány megdöbbent, mennyi sárkány van a faluban,
és egyik sem gyújtogatta a házakat, és otthonosan mozogtak a falu utcáin. A
vikingek számára mintha természetes lett volna, hogy egy sárkány a házuknál van
a sárkánylány már csak azon csodálkozott jobban, hogy mennyire szelíden bánik
egymással a két nép.
Oldalra
pillantva megláthatott egy másik érdekes helyet. Távolról érezte a csábítóan
édes sárkányfű illatát, és látta, amint egy gronkel épp megmártózik a vízben,
és átbújik valami alatt. Úgy tűnik a vikinglánynak igaza volt, ezek az emberek
nem ártottak a sárkányoknak. A különféle épületek is úgy lehettek tervezve,
hogy egy sárkány jól érezhesse magát ott.
-
Üdvözöllek hibbanton. – Hallotta a lány nyugodt hangját, és tudta, hogy
mosolyog rajta. Csak egy pillantást vetett rá, majd ismét előre nézett.
Meglátott egy egészen kövér fiút, aki épp nagyban egy társának beszélt
valamiről, de mikor megpillantotta a kék szemű éjfúriát, még a lélegzete is
elállt. Társa értetlenül beszélt neki, amíg meg nem fordult.
-
Szólj Hablatynak. – A fiú suttogva beszélt, a sárkánylány mégis hallotta.
Mindkettő látta a sárkány hátán ülő Asztridot, a nagyobbik azonban máris
rohanni kezdett a főnök háza felé.
-
Takonypóc! Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de jó látni téged! – Üdvözölte
mosolyogva Asztrid a Jorgerson fiút, aki még most is megkövülten állt, még
akkor is, mikor az éjfúria odaért. A faluban sokan elkerekedett szemekkel
néztek a sárkányra, legtöbben olyan arcot vágtak, mintha szellemet látnának.
Pár viking abbahagyva, amit épp csinált, szintén a főnök háza felé kezdett
sietni, a sárkánylány pedig rossz előérzettel nézett utánuk. Nem tetszett neki
az emberek viselkedése, túlságosan gyanúsak voltak neki.
-
Asztrid… Odinra, mégis… Tudsz róla, hogy egy éjfúrián ülsz? – Jött az ostobának
hangzó kérdés, a lány azonban meg tudta érteni a fiú zavarát. Lassan leszállt a
sárkány hátáról, lábai viszont hamar megadták magukat. A sárkánylány persze
szárnyával elkapta, ezzel megakadályozva abban, hogy megüsse magát, majd lassan
letette.
-
Igen, persze. Hídd el, én se tudom elhinni, hogy nem álmodom. De mégis, és itt
van mellettem. Bár az, hogy rajta ültem kivételes eset volt. – Az éjfúria
rápillantott, és elégedetten bólintott egyet, majd elnyomva bizalmatlanságát
kíváncsian lépett előre. Takonypóc rémülten tartotta fel kezeit, a sárkánylány
azonban csak egyszerűen megszaglászta, majd visszalépett Asztrid mellé. A lány
megsimogatta a fejét, és kedveskedőn kezdte vakargatni a sárkány pikkelyeit az
arcán, ami elégedett morgást váltott ki belőle. Megpróbálkozott azzal, hogy
megsimogassa az oldalát, de az éjfúria rámordult, és úgy állt, hogy csak a
fejét érhesse el. Asztrid megingatta a fejét, és a fél falu szemének
kereszttüzében tovább vakargatta az éjfúria pikkelyeit. A Jorgerson fiú
tehetetlenül állt, és nézte a jelenetet, míg nem bátorkodott kicsit közelebb
menni. A sárkányok is mind kíváncsian tekintettek át az emberek válla fölött,
vagy le a házak tetejéről.
A
nőstény éjfúria megérezte a fiú közeledését, s hirtelen perdült meg. Asztrid az
oldalánál ült, a szárnya alatt, és a sárkánylány bizalmatlanul nézte a fiút.
Készen volt bármire, és ezt a sárkányok jól tudták. Asztrid nem hitte volna,
hogy a Jorgerson fiú egyáltalán képes erre, de valóban megtörtént. Takonypóc
lassan kinyújtotta felé tenyerét, és fejét elfordítva állt a döbbent éjfúria
előtt. Amaz lassan Asztridra pillantott, aki bátorítóan bólogatott, így pár
másodpercen belül az orra a vikingfiú tenyerébe simult.
Takonypóc
elkerekedett szemekkel nézett lassan az éjfúriára, aki elhúzta orrát, és megmozgatta
azt, majd fújtatott. Ekkor egy ismerős sárkány kiáltása zengte be a falut, és
nem messze tőlük landolt Fogatlan, hátán a törzsfővel, Hablattyal. A fiú
emlékezett a legutóbbi találkozásukra, azonban mikor meglátta Asztridot, már
valamivel nyugodtabban indult el feléjük, oldalán a mosolygó félfarkúval.
-
Hablaty! Ha tudnád, mennyire örülök neked! – Asztrid nehézkesen térdre
emelkedett, majd a fiú segítségével fel is kelt. A fiú máris magához ölelte, és
percekig el se engedte.
-
Soha többet nem hagyom, hogy egyedül menj el az erdőbe! Attól féltem, hogy
bajod esett! Mi történt? – Aggodalmaskodott Hablaty, hisz meg is látta a lány
pólójának oldalán található vérfoltot.
- Ne
aggódj, semmi komoly. Hála neki. – Mosolygott a kékszeműre, aki a fiú érkezése
miatt távolabb állt, és bizalmatlanul figyelte. Szája enyhén nyitva volt, és
hangtalanul morogva, fenyegetőn mutogatta fogait. Egyértelműen nem tetszett
neki a fiú közeledése Asztridhoz.
- Úgy
tűnik egyáltalán nem sikerült belopnom magam a szívébe. – Asztrid nagyot
kacagott Hablaty kijelentésén, amin még Fogatlan is jót nevetett. A zöld szemű
éjfúria mosolyogva nézett a sárkánylányra.
-
Ahogy látom, megkedvelted Asztridot. Mégse olyanok, amilyennek hitted őket? – A
félfarkú kedvesen mosolyogva nézett rá, és a sárkánylány mintha kicsit szintén
elmosolyodott volna.
-A
látszat néha csal. Az, hogy védem ezt a lányt, nem jelenti azt, hogy titeket
kedvellek. – Felelte a sárkánylány, bár Fogatlannal valahogy szelídebb volt a
hangja. Talán a nemrégiben tett beszélgetésük és közös repülésük miatt. A
félfarkú csak kedvesen mosolygott, majd odalépkedett a gerlepárhoz. Fejével
befurakodott közéjük, s alaposan képen nyalta Asztridot, és lovasát se kímélte.
-
Fogatlan! Hogy egyszer fulladnál bele a nyáladba, te fekete pikkelyes szárnyas kis... – Az emberek mind nagyot nevettek, a sárkányokkal együtt. A
sárkánylány pedig érezte, hogy most elkezdődik valami új.
...
VálaszTörlés...
...
...
..............................................................................................................................................................................................
ASTRID!!!!!!!!!!!!!!
Ember... fuuuuuuuuu, teeeeeee... Flake behalt. Flake kihalt. Kész. Vége. Ganz kaputt.
Meh...
Megyek és elkaparom magam az erkélyen a fokföldi ibolya mellé XDDDD
Ezek szerint tetszett, ennek örülök xD
TörlésTe... Én elterveztem, hogy összehozok egy normális kommentet....... Most pedig búcsút mondok ennek a tervnek....
VálaszTörlésNem maradt szavam! Úgy írsz le mindent, hogy én érzem! Az érzelmek és a cselekvések úgy váltakoznak, hogy ha most azt mondaná nekem valaki, hogy "Hé te, tudtad, hogy Hibbanton laksz, és te vagy Asztrid", kicsit elgondolkoznék a válaszon. Átélhető, érezhető...
És most visszatérek a tradíciókhoz, és eláslak, kiáslak, aztán visszaáslak, de csak derékig, hogy elédrakhassak egy laptopot, amin írhatsz! Hozd a következőt amilyen gyorsan csak lehet!! *------*
Örülök, hogy tetszett!
TörlésIgyekszem a kövi résszel, remélhetőleg amint megleszek a töri írásbelivel, szünetben ki is rakom majd.
Astrid - Hajnal kapcsolat *-----* Olyan aranyos.
VálaszTörlésLittle Hiccstrid *--*
"Egyértelműen nem tetszett neki a fiú közeledése Asztridhoz." Hajnal - Astrid - Hablaty szerelmi háromszög XDDD
Siess a kövivel!!
Oksa, sietek. xDDDD
TörlésÁhhhhhh, Lacikám(erről a szóról csak nekem jutott eszembe Ruffgur?XD)....
VálaszTörlésAnnyira, de annyira jól le tudtad írni, hogy hogyan kezd megbízni Hajnal Astridban, hogy... csak ááhhh....
Csatlakozom az elásásodhoz.