2.Fejezet - Hajnalfény felemelkedése

2.Fejezet

Istenek könnye

A nap soha nem látott lustasággal kezdett emelkedni a horizonton, de ez már nem volt elmondható egy kék szemű nőstényről, kit fajtársai vettek körbe. Mind a rokonai voltak, a családja tagjai. Szülei közül anyja keservesen zokogott, párja pedig próbálta megnyugtatni, bár könnyei neki is folytak.

Egy szülőnek a szíve is összetörik, ha túléli a saját lányát.

A nőstény, ki immáron örökké mély álomba került, kint feküdt a parton. Mintha az istenek is siratták volna, egy villámcsapással eleredt az eső, elmosva mindenki könnyét. Az egész szigetre néma csend borult, a sziget összes éjfúriája érezte a levegőben terjengő fájdalmat, ami még a legszilajabb sárkányokat is csöndre intette, és könnyeket csalt a szemükbe.

A test mellett két fúria állt, egy sárgászöld szemű hím, ki összeszorult szívvel nézte párja holttestét, szárnyával göcsörtösen ölelve zokogó lányát. Emlékezett még párja szavaira, mikor kislányáról beszélt.

„Bármit megtennék érte. Nem érdekel, hogy egyre kevesebb a hal a környéken. Ha kell, éhezek, csakhogy Ő ehessen. Drága aranybogaram, nézd, milyen aranyosan alszik!” Az emlékek mind fájdalmas könnyeket csaltak az arcára, s Ő se bírta továbbtartani magát. A zokogás őt is rázni kezdte. Négy év. Eddig húzták, eddig tudták békésen nevelni lányukat. Csak öt éve voltak együtt, és most mindennek vége.

Öt évig alig volt ideje arra, hogy a párjával foglalkozzon. Nem tudta megvédeni. Lánya lassan felemelte tekintetét, szorosan apjához bújt, és nyugtatgatni kezdte. Visszafogta, mikor apja oda akart menni halott párjához. Tudta mit érez, nagyon is tudta. Az anyját vesztette el. Az egyetlen igaz édesanyját, aki annyit énekelt neki, aki annyit óvta őt, és mindig játszott vele, vagy tanította. És most eltűnt. Anyja teste ott feküdt élettelenül a homokban, mintha soha nem is élt volna.

A rokonság részvétet nyilvánított, mindenki megölelte őket, végül ketten az ölelésükben elvezették a sárkánylány apját. Többen követték őket, hogy támogassák a családfőt, aki egyben a csapat vezéreként is funkcionált.

Lánya azonban ott maradt a szakadó esőben, s csöndben nézte, ahogy édesanyját lassan a vízbe húzzák, majd útjára engedik a tengerbe. Szemei fájdalommal teltek meg, s lassan kénytelen volt leülni. A csapatban úgy tartották, hogy a meghalt éjfúriákat át kell engedni a víz élőlényeinek. A halak az élelmük, belőlük kapják az energiát.És ezt az energiát vissza is adja egy éjfúria, mikor eltávozik az élők sorából.

Két órát ült ott, egyedül az esőben, míg az istenek be nem szüntették az ég könnyeit. A felhők oszladozni kezdtek, és a nap első sugara rávetült a sárkánylányra. Amaz lassan felemelte könnyektől nehéz fejét, s az égre pillantott. Hallotta magában anyja szavait, amit még kiskorában mondott neki, amikor eltévedt az erdőben, és az anyja talált rá. „Sose félj drága virágszál, én mindig ott leszek veled a szívedben. Te bátor vagy, és ahogy nősz, egy erős, életképes nőstény leszel. Amíg csak élsz, én ott leszek melletted, ha fizikailag nem is, lélekben örökké veled maradok.”

Összeszorult a torka, érezte, hogy újabb könnyek szöknek a szemeibe.

- Szeretlek anya… Örökké hiányozni fogsz. Köszönöm, köszönök mindent, amit eddig tettél értem. Hogy megvédtél, akármi történt, hogy felneveltél, hogy tanítottál. Hogy a világra hoztál, és az anyám voltál. Nyugodj békében, könyörgöm. Bárcsak többször mondtam volna, hogy mennyire szeretlek. – Súgta, majd reszelősen nagy levegőt vett. A torka és a szemei égtek a sok sírástól, de nem törődött vele.

Felkelt végül és a naphoz hasonlóan veszedelmes lassúsággal indult be az erdőbe. Gondolatait elragadták a múlt emlékei. Felidézett magában minden boldog pillanatot magában, amit az anyjával töltött.

Rájött, hogy minden másodperc az volt. Élete minden perce, amit az anyjával töltött, akár veszekedett vele, vagy mikor az anya megtiltott valamit neki. Most már értette, miért volt vele alkalmanként szigorú. Ezzel is tanította, és segített neki.

Letért az útról.

Szinte észre se vette ezt az aprócska dolgot, de mire észbe kapott, már az erdő veszélyesebbik részén járt. Az erdő ezen a részén lakó éjfúriák vadak, és kiszámíthatatlanok. Nem jó ötlet a területükre lépni, vagy akár egyel is találkozni, és Ő ezt tudta jól. Már megfordult volna, de abban a pillanatban azt kívánta, bárcsak ne tette volna.

Nem sokkal mögötte egy vad, hím éjfúria állt. Szemeiben nem látszott már más, csakis a tiszta ösztönök, semmi érzelem. Tett egy lépést felé, Ő pedig egyet hátra. Nyelt egyet, s eltakarta magát szárnyaival, amennyire tudta. Most az először átkozta magát, amiért anyja alakját örökölte.

A hím ismét közeledni kezdett felé, Ő pedig folyamatosan hátrált. Szemeibe félelem költözött, ami a hím ösztöneit csak vadabbá tette. Váratlanul felé ugrott, a sárkánylány pedig sikítva esett hátra. A megvadult sárkány már felette terpeszkedett, és végignyalt a nyakán. Undorodva próbált szabadulni, mire a sárkány a mancsaiba vájta karmait, amitől ismét sikított.

- Eressz el! Eressz el, könyörgöm! – Sikította alatta vergődve. Az csak hirtelen magához rántotta a sárkánylány csípőjét, mire az elhallgatott félelmében. Még nem történt meg semmi, de tudta, és rettegett a gondolattól, hogy hamarosan még jobban tönkremegy az élete.

És akkor egy plazmabomba találta el a megvadult sárkány fejét, aki máris a földre rogyott. Az ifjú nőstény sírva fakadt, s remegve húzta össze magát, ahogy távolabb húzódott a halott sárkánytól.

- Ne aggódj gyermekem, nincs mitől félned. – Szólal meg mellette egy öreg, de megnyugtató hang. A sárkánylány lassan kinyitotta szemeit, és felnézett az öreg gyógyítóra.

- T-te… Mit keresel itt? – Kérdezte megilletődve a sárkányhölgytől, aki erre csak enyhén kinyitotta szárnyát, felfedve a gyógynövényeket.

- Gyere, itt nem biztonságos. A többi megvadult bármikor megérezheti a halott szagát, és másodpercek alatt itt lehetnek. Gondolom, nem akarod megvárni őket. – Azzal pedig megfordult, és elindult vissza. A sárkánylány remegve feltápászkodott, és erőt vett magán. Nem gondolt fájó mancsaira, így sietett a sárkányhölgy után.

Egy pillanatra se nézett hátra, végig a gyógyító mellett haladt, kicsit lemaradva, lehajtott fejjel.

- Ne lógasd már az orrod úgy, mint akinek egy nagyobb fiókát kötöttek rá! Sárkánycsaládokban régen és most is halnak meg családtagok! Tedd túl magad rajta, és engedd el édesanyádat. – Szólt rá élesen az öregasszony, szilajul haladva tovább. A szavak bántották a lány szívét, de tudta, hogy igaza van a gyógyfüvésznek.

- Csak négy évem volt vele… - Motyogta az orra alá, mire amaz csak halkan mordult egyet.

- Ne vedd magadra gyermekem, de aki a múlton rágódik, az hamar beletörheti a fogát. Én már akkor is a nőstényeknek segítettem a tojás lerakásban, mikor a te dédszüleid még csak gondolatok voltak! – Felelte nyersen, hamarosan pedig visszaértek a saját területükre. A sárkánylány már indult volna apja barlangja felé, a gyógyító azonban intett neki, hogy kövesse.

- Gyere gyermekem. Segíts nekem a növények elrendezésben, aztán lekezelem a sebeidet. – A sárkánylány szinte el is feledkezett a mancsaiban lüktető fájdalomtól, végül megadón bólintott, és csöndben ment utána.  Teljesen elveszett, mintha csak egy üres burok maradt volna belőle. Ezt érezte, attól a perctől kezdve, hogy anyja reggel nem nyitotta ki szemeit.

Észre se vette, hogy idő közben megérkeztek a gyógyfüvész barlangjához. A barlang belsejét gyógynövények tucatjainak az illata töltötte be. Sosem tudott kiigazolódni ennyi szagon, az öreg nőstény mégis képes volt arra, hogy csukott szemmel is könnyedén megtalálja a megfelelőt.

A rendezésben hála az égnek nem kellett segítenie. A koros sárkányhölgy egymaga rakta le a megfelelő helyekre a növényeket, hogy száradjanak, majd előhúzott egy kőtálat, s intett a sárkánylánynak, hogy jöjjön közelebb.

A sárkányhölgy a barlang egy távolabbi részébe ment, s hamarosan pár kék leanderrel tért vissza. A sárkánylány rémülten lépett hátrébb, de nem foglalkozott vele a gyógyító. A tálba szórta, majd gyorsan elkezdte összemorzsolni. Mellé tett még pár, a lány számára ismeretlen növényt, majd egy kevés vizet.

- Gyere. – Mondta végül, mikor elkészült a krém. - Ne félj, nem lesz bajod. – Tette hozzá, mikor látta a lányon, hogy nem biztos abban, ami történik. A sárkánylány végül odalépett, majd leült és a mancsait nyújtotta.

- Édesanyád jó sárkány volt. Az egyik legjobb mind közül. Nem csak szép volt, de emellett nagyon okos is. És a szíve hatalmas volt. Úgy terveztem, hogy amint elég idős leszel, felfogadom őt a tanítványomnak, hogy átadhassam neki a tudásom. – Mesélte a gyógy füvész, miközben bekente a sebeket.

- Azt akartad, hogy az anyám is gyógyító legyen? – Kérdezte a sárkánylány meglepetten, mire az idős nőstény elnevette magát. Még sose hallotta nevetni.

- Igen, ahogy mondod. Édesanyád folyton mindenkinek segíteni próbált, még akkor is, mikor le se rakta a tojásod. Az ilyen nőstényekből lesznek a legjobb gyógyítók, mert sok bennük az ambíció, és a tudásvágy.

- Sok sárkánynak segítettem már lerakni a tojását. – Sóhajtotta az idős sárkány. – Többet, mint ahányan vagyunk a szigeten. Sőt, annál is többet. Idejét se tudom, hogy mióta segítek világra tojásokat, rakok helyre kiugrott szárnyakat, vagy rögzítek törött csontokat. De érzem, hogy minden egyes évvel egyre csak gyengülök. De ameddig nem adtam át valakinek a tudásom, addig nem halhatok meg.

- Lehetnék én a tanítványod. – Szólalt meg halkan a sárkánylány, az idős gyógyító szemébe nézve. Az csak rámosolygott, majd megingatta a fejét.

- Még fiatal vagy lányom. Sajnálom, de valaki másnak kell átadnom ezt a tudást, aki már tapasztaltabb az életben. – A lány nem felelt, csak lehajtott fejjel megadón bólintott.

Pár percig még ott maradt, és próbált segíteni, amiben csak tudott, végül elköszönt, és elindult haza. Az apja mellett a helye jelenleg.

Mikor a barlanghoz ért, látta, hogy apja alszik, így csak halkan ment be. Lefeküdt mellé, és ragaszkodón hozzá bújt. Apja váratlanul megrezzent, majd nyitogatni kezdte szemeit.

- Életem? Szerelmem, azt hittem, hogy… - Kezdte apja, de ekkor lánya szemeibe nézett. A lánya valóban nagyon az anyjára ütött, ha összekeverte halott párjával.

- Oh. Sajnálom lányom… - Sóhajtotta, majd mancsaira hajtotta fejét.

- Semmi baj apu. – Felelte, szintén lefektetve fejét. – Ölelj meg… Kérlek… - Hangja szinte könyörgő volt, szemeiben pedig ott volt a hála, amiért apja teljesítette kérését.

- Szeretlek apa. – Bújt hozzá szorosan, és fejét is befúrta a feje alá. Az apja fejen nyalta, és halkan szuszogott neki.

- Én is szeretlek kislányom. Úgy, ahogy anyád is. Ő örökké a szívünkben marad, és ott lesz velünk az emlékeinkben. – Apja hangja szelíd volt, ami csak jobban megnyugtatta lányát. A sárkánylány tudta, hogy apja még most is küzd az érzelmeivel, de a lányáért képes volt félretenni a saját érzelmeit.

- Mi lesz most? Apa, nem maradhatunk itt… Az éhségtől egyre gyengébb lesz a csapat. Ha nem csinálunk valamit, mindenki éhen hal… - A sárkánylány mindenki miatt aggódott, és ezt apja tudta jól. Mindig is a szívén viselte mások sorsát. Sóhajtott egyet, majd lánya szemeibe nézett.

- Nem tudom kicsim. A holnapi nap összehívom a tanácsot, és megtárgyalom velük. – Felelte apja, mire lánya szomorúan lehunyta szemeit.

- De te vagy a vezér, nem ők. – Próbálta rászedni apját lánya, apja azonban csak megingatta a fejét.

- Te is tudod, hogy ez nem így megy. – Nyalta fejen a csapat vezére, és szelíden jobban megölelte. – Muszáj nekik is beleegyezniük. A vezér nem tehet csak úgy azt, amit akar, ezt muszáj megjegyezned. Idővel át kell venned a helyemet.

- És ha én nem akarok vezető lenni? – Kérdezte halkan a lány, elfordítva fejét. Sokszor megfordult már ez a fejében, de csak most tudatosult benne ez az egész. Egy éjfúria csapat vezérének nagyon sok a feladata, néha még pihenni sincs ideje. Ő nem akart így élni.

Felelet nem érkezett a kérdésére. Apja csöndben mancsaira hajtotta a fejét, s készült aludni, lánya azonban másképp tett. Felkelt, majd elindult ki a barlangból. Muszáj lesz gondolkoznia, és sétálnia egyet, különben megőrül.

Nagyokat szívott az éjszakai levegőből, és feltekintett a csillagokra. Az égen egy felső sem volt, így a csillagok tisztán látszódtak, a holddal együtt. Szeretett este sétálni. Ilyenkor minden olyan nyugodt és csöndes volt. Erre a két dologra volt a mai nap egyedül szüksége: nyugalomra és csöndre.

Pár bokor megrezzent a közelében, mire máris arra fordult, és éles szemekkel figyelte a bokrokat.

- Halló? Ki van ott? – Kérdezte a sárkánylány, enyhén oldalra döntve a fejét. Pár percig semmi sem történt, aztán ismét megzörrent a bokor, és egy ember lépett elő közülük.

A sárkánylány abban a pillanatban hátrébb ugorva morogni kezdett. A kétlábú feltartotta kezeit, szintén hátralépve egyet.

- Hé hé… Semmi baj. Nem akarok neked ártani… - Lassan lehajolt, majd letette az időközben elővett fejszét. Az éjfúria morgása kicsit alább hagyott, de továbbra se bízott benne.

- Nincs nálam több fegyver. – Lépett egyet előre. A sárkánylány abbahagyta a morgást, szemeibe pedig kíváncsiság szökött. Lassan Ő is közelebb lépett hozzá.

Mikor viszont elég közel ért, az ember egy zsebéből éles kést rántott, és rátámadt a sárkányra. Alig volt ideje reagálni a sárkánylánynak, így épphogy el tudta kerülni a szúrást, majd rálőtt a kétlábúra. Annak szemei elkerekedtek, aztán eltalálta a plazmabomba. Megremegett, és lassan a sárkányra nézett. Aztán élettelenül esett össze.

A lány enyhén remegett a hirtelen történtektől, mikor kiáltásokat hallott. „Még több ember.” Gondolta rémülten, és hirtelen rohanni kezdett a csapat felé. Mikor odaért, a legrosszabb rémálma terült a szeme elé.

Az emberek mészárolták az éjfúriákat, akik hiába próbálkoztak védekezni, az éhezéstől túlságosan elgyengültek.

- Apa! – Kiáltotta a sárkánylány, és rohanni kezdett apja barlangja felé. Valaki ellökte, így egy fejsze nem őt találta el. Az örökös sikított egyet, majd elrohant.

- Kislányom! – Hallotta apja kiáltását. Máris a hang irányába fordult, így megpillantotta a felé futó csapatvezért.

- Menj innen, menekülj! Ezt nem nyerjük meg! – Kiáltotta apja, és lelőtt egy embert, aki épp rátámadt volna lányára.

- Nem hagyhatlak itt! – Feleselt lánya, mikor apja odaért. Máris mellé állt, és Ő is rálőtt egy emberre.

- Azt mondtam menj! Most! – Kiáltott rá lányára váratlanul az apja. Amaz hirtelen összehúzta magát, végül felreppent. Apja folyamatosan védte, és rátámadt minden emberre, aki nyilat akart lőni lányára. Még sose kiabált vele, most azonban kénytelen volt.

A sárkánylány rémülten repült el, egyre messzebb a szigettől. Az otthonától, az apjától. Minden, ami maradt neki, most azokat is elvesztette. Miért menekül most? Visszafordulhatna, és harcolhatna az apja oldalán, addig, míg holtan össze nem esik. Sokáig kellett harcolnia magával, míg elvetette az ötletet. Már nem mehet vissza.

Eltelt pár óra, míg talált egy biztonságosnak tűnő szigetet, amire hosszú gondolkodás után végül leszállt. Túlságosan fáradt és zaklatott volt ahhoz, hogy tovább haladjon. Könnyei végigszántották az arcát, lábai megrogytak alatta, és zokogni kezdett. Egy nap alatt az élet mindent elvett tőle, ami kedves volt neki.

Percekig nem tudott megnyugodni, míg végül álomba sírta magát. Álmai nyugtalanok voltak, és óránként felriadt. Mikor a nap megjelent a horizonton, a sárkánylány még mindig gyengének érezte magát, de erőt vett magán, és talpra szenvedte magát. Gyomra éhesen korgott, így elindult az erdő felé. Valahol biztos van egy folyó, ahol halászhat.

Minden lépését nehéznek érezte, de kitartón haladt tovább, nem törődve teste üzeneteivel. Kellett egy fél óra, mire talált egy folyót, és még fél, mire halászott magának elegendő halat, hogy betölthesse a gyomrában a nagy ürességet.

Nagyon sóhajtott, mikor végzett a halakkal, és elégedetten dőlt az oldalára, majd lehunyta pár pillanatra szemeit. A pillanatokból percek lettek, aztán órák. Mire felébredt, ráesteledett.

- A fenébe… - Szitkozódott halkan magában, majd felkelt, hogy keressen egy közeli barlangot, ahol biztonságban lehet az éjszaka. A szigeten nagyon sok szag terjengett, de az emberek szagának nyoma se volt, ami megnyugtatta valamilyen szinten. Az erdő sűrű volt, a fák lombkoronái kevés napfényt engedtek le a földre, így kevés volt a virág és a bokor. A fák gyökerei uralták a talajt, így a sárkánylány nehezen ugyan, de gyorsan haladt, mintha otthon lenne.

A léptei könnyedek és puhák voltak, a gyökerek nem voltak akadályok számára. Elgyönyörködött az erdő szépségén, holott az egész vadnak nézett ki ugyan, de mégis tele volt élettel. Látott pár őzt, a fák tetején mókusokat, valamint ezernyi madárfajtát.

Végül elért egy barlanghoz, amit elég biztonságosnak vélt, hogy megvárhassa ott a nappalt. Körbenézett kicsit a barlangban, már amennyire a sötétség engedte. A falból itt-ott néhány kristálydarab „nőtt” ki, melyek különös mód enyhe fényt adtak ki magukból. Hallott már az öreg gyógyfüvésztől történeteket, amik szerint a halott sárkányok lelke egy-egy ilyen kristályba kerül bele.

A gondolattól borzongtak a pikkelyei a hátán. Végül egy sóhajjal lefeküdt, és összerezzent a hirtelen dörrenéstől. Az istenek könnyei ismét hullni kezdtek, ezrével áztatva el a hatalmas erdőt. A sárkánylány menten beljebb húzódott a barlangban, majd fejét mancsaira hajtva figyelte a kinti tájat.

A fejében a szülei jártak. Vajon most már az apja is ott van, ahol az anyja? Vagy talán túlélte? Gondolatai lassan lelassultak, hamarosan pedig ismét elaludt, ezúttal nyugodtan ringatózva az álmok tengerén.