5.Fejezet - Hajnalfény felemelkedése

Sziasztok! El is érkezett a pillanat, hogy kirakjam a következő részt, így hát íme! Remélem tetszeni fog, jó szórakozást hozzá!

5.Fejezet

Egy hibbanti reggel

A felhők reggelre már tünedezni kezdtek, s a nap sugarai elsőként a Haddock házra vetültek. Hablaty, és annak sárkánya még javában húzták a lóbőrt, mikor a faluban már javában zajlott az élet..

Fogatlan, a félfarkú éjfúria a saját kőlapján aludt, teljesen kicsavarodva feküdt a hátán, s nyelve kilógott a szájából. Valóban megkaphatta az előző nap beígért sárkányfüves mosdást, ugyanis egy kis halk dorombolást még most is lehetett hallani a mellkasából, hátsó lábával pedig néha a levegőbe rúgott, ami egyértelmű jele volt annak, hogy álmodik.

Gazdája láthatóan fáradt volt még, és sárkányához hasonlóan ugyan úgy lehetetlenül ki volt csavarodva, a takarót a földre rúgta, aminek a vége még épp elért Fogatlan orrához. A haja a lehetségesnél is kócosabb volt, ami egy személy szerint irtózatosan jól állt neki. Egy apró tócsa volt a fiú feje mellett, ami Hablaty nyitott szájának volt köszönhető.

Ez egy halk kuncogást eredményezett az ajtó felől érkező személytől, aki egész eddig a lehető leghalkabb próbált lenni. Fogatlan reagált elsőként álmában, halkan mintha motyogott volna valamit, és megmozdította fejét. Orra hozzáért a takaró sarkához, ami így csikizni kezdte azt, hamarosan pedig a sárkány eltüsszentette magát, amire fel is ébredt.

Felemelte és megrázta a fejét, megmozgatta, és megdörzsölte orrát. Pár pislogás után az ajtó felé nézett, hisz egy alakot vélt felfedezni a szeme sarkából. Arcán máris egy fogatlan vigyor jelent meg, de Asztrid a szája elé tette az ujját. Fogatlan bólogatott, majd halkan felkelt, s a lányhoz sietett. Halkan dorombolt, mikor amaz megsimogatta a fejét, amit a sárkány nekidörgölt a lánynak.

- Jól van, Fogatlan, jól van. Lent kinyitottam neked egy kosár halat. Ha nem haragszol, a mai napra ellopnám kicsit Hablatyot. – A félfarkút megpuhította a gyomra, így a sárkány természetesen bőszen bólogatott. – Várj, feladom neked az önműködő farokszárnyadat, hogy tudj addig repülni. – Mondta még a szőke hajú lány, majd nagyon halkan Hablaty szekrényéhez sietett. Látta a fiún, hogy egy csatazaj sem tudná talán felébreszteni, ami csak mosolyt csalt az arcára. Hamar előhalászta a farokszárnyat, amit Hablaty rejtegetett. Egyszer majdnem magára is borította az egész szekrényt, de végül sikerült épen kiműtenie onnan, majd feladnia Fogatlanra. Amaz kicsit morgott az orra alatt, elvégre nem szerette Hablaty eme találmányát, de most belátta, hogy hasznára lesz. Megkeresheti addig a nőstényt, hogy beszéljen vele. Hamar el is sietett onnan.

Asztrid közben fogott egy rongyot, feltakarította a fiú nyálát, és becsukta annak száját, de keze az arcán maradt, és kicsit megsimogatta. Figyelte, amint a fiú arcáról kezd eltünedezni a fáradtság, és lassan mosoly jelenik meg az arcán. Ugyan ez a mosoly jelent meg a szőkeségén is, végül lassan az ágy másik feléhez sétált, és vigyázva, hogy fel ne ébressze, mellé feküdt, s betakarta magukat az idő közben felvett takaróval.

A Haddock fiú mintha megérezte volna a lány jelenlétét, hiszen álmában addig mocorgott, amíg át nem tudott fordulni a másik oldalára, hogy Asztrid felé legyen. A lány elmosolyodott, s az ajkába harapott, mikor a fiú váratlanul átölelte a derekát, és enyhén magához húzta. Asztrid gondolkozott azon, hogy kibújik az öleléséből, és viszketett az ökle azért, hogy vállon bokszolhassa a fiút, de…

Túlságosan jól esett neki az érzés. Ugyan nem bújt hozzá, de így is érezhette a fiúból áradó hőt, s mire észbe kapott, a szíve már felgyorsult a mellkasában. Tenyerét lassan a fiú kezére csúsztatta, de nem vette el onnan, s lassan megsimogatta.

- Asztrid… - Motyogta a fiú álmában, egyértelműen nem tudva, hogy a lány valóban ott van mellette. – Olyan szép vagy… Asztrid… - A Hofferson lányt meglepte az, amit a fiú mondott, és érezte, amint megjelenik a pír az arcán. Ujjaikat összefűzte, majd kicsit közelebb bújt hozzá, élvezve a kellemes melegséget, és a meghitt pillanatot. Szemei kezdtek leragadni, de hiába küzdött, hogy ébren maradjon, most minden túl jól esett neki. Hamarosan pedig minden elsötétült előtte.

Eközben, a sziget erdejében Fogatlan sétált. Egyértelmű volt, hogy az éjfúria lányt ment el megkeresni, amiről most senki se tudott. Sejtette, hogy nehéz lesz az egészet elmagyaráznia neki, hiszen tudta, hogy mennyire makacs tud lenni egy éjfúria. Ere néha Ő maga volt az élő példa.

Hamar elért arra a helyre, ahol utoljára látták, ahol majdnem megölte Hablatyot. Képtelenségnek tartotta, hogy egy éjfúria el tudjon bűvölni más sárkányt, így ezt is ki kell derítenie. Beleszagolt a levegőbe. Az esti eső elmosta a nőstény illatát, de nem eléggé ahhoz, hogy ne kapjon el egy apró szagfoszlányt. Biztos léptekkel haladt előre, percekig haladt. Fél óra telt el, mikor egyre közelebbről kezdte érezni a szagot. Nem kellett sok, hogy rátaláljon egy barlangra, ahol meg is pillantotta az alvó nőstényt.

Fejét enyhén oldalra döntve indult el felé, hangtalanul lépkedve. Most, hogy aludt, kicsit jobban megnézhette. Valószínűleg már betölthette a negyedik életévét, talán az ötödiket is. Nem tudta nem észrevenni a szépségét. Az arca nyugodt volt, így vonásai lágyak, és simák. Fülei a nyakához simultak, s néha-néha megrezzentek, ezzel jelezve azt, hogy álmodik.

Összességében véve egy gyönyörű teremtésnek számított, amit a félfarkú meg is jegyzett. Halkan kicsit közelebb ment hozzá, majd felöklendezte neki a halak felét, egyfajta ajándékként. Megszaglászta a sárkánylányt, majd kisietett a barlangból, és szárnyra kapott. Tudta, hogy követi a szagát. Az éjfúriák közül a nőstények mindig is kíváncsibbak voltak.

Újabb fél óra telt el, mikor is a sárkánylány megérezte álmában a halak illatát, s gyomra miatt kénytelen volt felébredni. Szemeit lassan nyitogatni kezdte, majd lassan felkelt. Álmos szemekkel nézett a sebesült vállára, amit kicsit megmozgatott, majd megnyalogatta. Aztán következett a nyújtózkodás, a sárkánylány felső testével teljesen lelapult, mellső mancsait előre tolta, hátsó lábaival pedig annyira megemelkedett, amennyire tudott. Egyedül volt a barlangban, így bátorkodott farkát is kinyújtani, s ásított egy nagyot.

Mikor felegyenesedett, megpillantotta végül a halakat, amiknek mennyiségén megdöbbent. Nem volt alvajáró, így biztos, hogy nem álmában halászott. Ismerős volt számára a halak felől terjengő szag, de hirtelen nem emlékezett, honnan. Határozottan tudta, hogy ezt a szagot érezte már, és végül eszébe is jutott. Halkan morgott egy sort az orra alatt, majd megszaglászta a halakat. Nem érzett rajtuk semmi furcsát, így hamar elkezdte őket pusztítani.

Mikor végre végzett velük, egy elégedett sóhajjal ült le. Az a hím egyértelműen akarhatott valamit tőle, s nem is hagyta nyugodni a gondolata. Valahányszor próbálta átterelni másra a gondolatszálat, mindig talált valamit, ami kapásból visszavezette őt fajtársához. Felsóhajtott, majd kisétált a barlangból. Beleszagolt a levegőbe, majd elrugaszkodott, és keresni kezdte a szag forrását.

A hímet egy szirt legtetején pillantotta meg, s a lehető leghalkabban próbált közelíteni felé. Ez sikerült is, s mikor landolt, halkan mögé lépkedett.

- Mit akarsz? – Vetette oda közömbös hangon. Nem tartotta az ellenségének, de a barátjának se mondta volna soha. A félfarkú megfordult, majd kedvesen elmosolyodott, mintha csak egy barátja jelent volna meg.

- Csak beszélgetni. Nem akarok ellenségeskedni, ezért arra gondoltam, hogy eljövök Hablaty nélkül. – Vonta meg a szárnyát a hím, végig a nőstény szemeibe nézve. Amaz kicsit oldalra fordította a fejét, és gyanakodva méregette Fogatlant.

- Beszélgetni? Szóval a nagy éjfúria otthagyta lovasát, csak hogy beszélgethessen egy egyszerű nősténnyel? – Vonta föl a szemöldöke helyét. Fogatlannak megrándult a szája széle, hisz nagyon nem volt ínyére a stílus, de tartotta magát. Sejtette, hogy a nőstény fel akarja idegesíteni.

- Nézd, tudom. Nem bízol bennem, lenézel, mert egy embert engedek a hátamra, mert velük élek, és mert segítek nekik. De nem minden ember akar megölni minket, vannak köztük olyanok is, akik békét akarnak. – Kezdett el magyarázni Fogatlan, de láthatóan ez nem volt elég a nősténynek ahhoz, hogy el is higgye.

- Nem minden ember akar megölni minket? Badarság! Téged is kihasználnak! Levágták a farokszárnyad, hogy ne tudj elmenekülni, és engedelemre kényszerítettek! – Magyarázta hevesen a sárkánylány. Nem tudta elfogadni a gondolatot, hogy az emberek nem akarják megölni a sárkányokat. Elvégre őt is majdnem megölték, a csapatával ellentétben.

- A farokszárnyam nem az Ő hibájuk! Ez baleset volt, és Hablaty nagyon is sajnálja! – Mordult fel Fogatlan, elvégre ez egy kényes téma volt nála, és nem szerette, ha ezzel vádolnak valakit. – Ráadásul ez egy önműködő pótlék, így egyedül is tudok repülni, ha akarok. – Emelte meg farokszárnyán Fogatlan. – Elmehetnék, de nem teszem. És tudod miért? Mert számomra fontosak ezek az emberek. Mert ők jók, és sok sárkányon segítettek már. Hablaty pedig a legjobb barátom. – A sárkánylány hirtelen nem tudott mit kitalálni. Érezte a fajtársán, hogy igazat beszél, és hogy a szavak a szívéből jönnek.

- Hablaty mindig a legjobbat akarta nekem, és a falut is próbálta bővíteni az új találmányaival, hogy a sárkányok is otthon érezhessék magukat. Öt éve keresünk éjfúriákat, de eddig egyre se bukkantunk rá. – Tette még hozzá halkan a félfarkú, szemei pedig visszatükrözte a reményt, ami most élt benne.

- Miért? Leszakadtál a csapatodtól? – Jött a kíváncsi kérdés. A sárkánylány meglepődött, mikor szelíden szólt fajtársához, aki válaszként megingatta a fejét.

- Nem, ez sokkalta bonyolultabb ennél. – Felelte. Látni lehetett rajta, hogy ez még a farokszárnyánál is kényesebb téma. Buzgott a sárkánylányból a kíváncsiság, de tartózkodott. Illetlenség volna kapásból kérdezősködni, így tartotta a száját, még akkor is, ha valóban nem tartotta sokra félfarkú fajtársát. Kínos csend telepedett közéjük, ami egyre jobban zavarta a sárkánylányt.

- Van kedved akkor… mondjuk repülni? – Szólalt meg hirtelen, hogy visszahúzhassa a valódi világba Fogatlant, ugyanis amaz elbambult, és valamin nagyon gondolkozott.

- Igen, azt hiszem, az most jó lenne. –Bólogatott a zöld szemű fúria, majd megfordult. – Bár Hablaty is itt lenne… - A sárkánylány még elkapta ezt a mondatfoszlányt, amit fajtársa az orra alatt mormogott. Megforgatta szemeit, majd utána vetette magát. Egyre gyorsabban zuhantak s a vízből kiálló sziklák is egyre csak közeledtek, ám az utolsó pillanatban mindketten felhúzták magukat, és a víz fölött sebesen elrepültek. A gondolataik eltűntek, míg végül nem maradt meg más, mint a repülés. Ösztönösen kerülgették a vízből kiugráló dörgődobokat, majd emelkedni kezdtek. A sárkánylány meglepődött, mennyire egyszerre tudnak mozogni, s mintha egy apró mosoly jelent volna meg az arcán.

Fogatlan észrevette, hogy őt nézi, így felé nézett, majd elmosolyodott. A nőstény megrázta a fejét, s tekintetét előre szegezte. Megkedvelte volna, ilyen rövid idő alatt? Ennyire elfelejtette volna azt, amit az anyja és az apja mondott neki? Nem szabad megbíznia egy hímben sem. Fogatlan mégsem tűnik annak a fajtának, aki ártana a másiknak. Egyszerre kezdtek emelkedni ismét, hamarosan pedig a felhők felett repültek a nap fényében.

Fogatlan fél szemmel fajtársára pillantott, és elcsodálkozott benne. A sárkánylány szemei szinte ragyogtak a napfényben, s lassan Ő is rápillantott. Fogatlannak kellett egy perc, mire észbe kapott, s ezúttal Ő szegezte előre a tekintetét. Érezte, amint enyhén elpirul, s ugyan ez volt elmondható a sárkánylányon is. Sose érezte, hogy igazán tetszene egy hímnek, a csapatban folyton csak azért akartak összejönni vele, hogy dicsekedhessenek, hogy milyen szép párjuk van, és hogy kiélhessék rajta a vágyaikat.

Ez néha majdnem sikerült is, és épp ezért volt óvatos a sárkánylány. A gondolat eszébe juttatta, kivel is repül, így kicsit távolabb is repült tőle. Nem túlságosan, de tartózkodón. Nem szólalt meg egyikük sem, hangtalan megegyezés alapján fordultak meg, és indultak vissza Hibbant felé. Egyikük sem tudta, mi lesz most. Fogatlan szerette volna, ha a sárkánylány vele megy a faluba, fajtársa azonban még nem látta jó ötletnek azt, hogy egy emberekkel teli helyre menjen. Még emésztenie kell az egészet…

Hablaty csak most kezdett el ébredezni a Haddock házban, s arcát a párnájába fúrta. Kellett neki pár perc, mire megérezte a kezét valaki derekán, mire lassan oldalra fordította fejét, szemeit pedig lassan kinyitotta, és pislogott párat. Az első, amit meglátott, egy szőke hajzuhatag volt, aztán sikerült kivennie a gazdája arcát is. Lassan egy bágyadt mosoly jelent meg az arcán, aztán szelíden kisöpörte a lány haját az arcából, és száműzte a tincseket a füle mögé.

Asztrid halkan hümmögött, közelebb bújva a fiúhoz, tenyerét a mellkasára téve, majd ajkait egy boldog sóhaj hagyta el. A fiúval álmodott, ahogy közösen repülnek Fogatlan hátán, a nap felé. A látkép azonban lassan homályosodni kezdett, aztán kinyitotta szemeit, így láthatta, amint a fiú abban a pillanatban megcsókolja. A szíve hirtelen hevesen kezdett verni a mellkasában, szemei pedig egyre csak kerekedtek. Eddig Hablaty sose csókolta még meg, folyton Asztrid csókolt először. Ez egészen más volt, sokkalta forróbb, és mélyebb érzelmeket sugárzott. Pár másodperc múlva csókolt vissza, aztán érezte, amint a fiú kicsit jobban magához öleli.

Jobban a karjai közé bújt, és lassan belemosolygott a csókba. Hablaty is kinyitotta szemeit, így találkozhatott Asztrid tekintetével. A csók lassan megszakadt, és percekig csak néztek egymás szemeibe, és mosolyogtak.

- Jó reggelt. – Asztrid halk súgása törte meg a végtelennek tűnő csendet. Hangja lágynak hangzott, csillogó szemei pedig Hablatynak Hibbant minden aranyánál is többet értek.

- Jó reggelt. – Érkezett a fiú válasza, aki aztán megtörve a meghitt pillanatot, egy nyögéssel nyújtózkodott ki.

- Hablaty! – A szőkeség nevetve ütötte vállon, majd felült. A lány reakciója Hablatyot is megnevetette, és amint felült, átölelte a derekát, és magához húzva ismételten megcsókolta. Asztrid természetesen azonnal megenyhült, és enyhe pír jelent meg az arcán, mikor Hablaty megszakította a csókot.

- Aranyos vagy, mikor elpirulsz tudtad? – Kuncogott a fiú, mire szerelme csak jobban pirult, majd megbökte az oldalát. – Ne már! – Kacagott Hablaty, megdörzsölve az oldalát.

- Van valami terved azon kívül, hogy avarba hozol, és kinyíratod magad? Tudod, Vihar szerintem még nem evett. – Vigyorgott a lány, s kacsintott. Hablaty megingatta a fejét, majd felkelt.

- Igen, van tervem. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a medencébe. Tudod, te, meg én, kettesben. – Ajánlotta Hablaty egy sejtelmes mosollyal, mire Asztrid máris felkelt, és elindult felé.

- Mire gondolsz Haddock? – Játszotta meg a nehezen kaphatót Asztrid, s szemöldökét is megemelte, oldalra fordított fejjel.

- Óh, én aztán semmit, nagyságos Hofferson úrnő. Bocsássa meg buja gondolataimat! – Ment bele a játékba Hablaty, de muszáj volt elnevetnie magát, amibe csatlakozott Asztrid is.

- Benne vagyok. Nagyon jó lenne már kettesben lenni. Kicsit igazán kettesben. – A lány mosolya mindent elárult, miközben elindult le az emeletről, Hablaty pedig máris utána ment.

- Jut eszembe az igazán kettesben levésről. Fogatlan hova lett? – Kérdezte kíváncsi hangon Hablaty, ugyanis általában barátja szokta őt ébreszteni, mikor éhes.

- Nem tudom. Ráadtam a két módú farokszárny helyett az önműködőt. – Vonta meg a vállát a lány, hisz nem tudta, mit csinálhat most az éjfúria.

- Mi?! Huh, Asztrid, figyelj, az a helyzet, hogy… - Kezdte vakarni Hablaty a tarkóját. Nem volt jó előérzete most úgy, hogy tudta: barátja nagy valószínűséggel a fajtársát keresi.

- Hablaty, valami baj van? – Kérdezett rá máris a lány, elvégre meglepte Hablaty reakciója, és aggodalommal töltötte el egyben.

- Éppenséggel… Igen is, meg nem is. Elfelejtettem megemlíteni, de a tegnapi nap folyamán rátaláltunk egy sérült, és eléggé vad éjfúriára, aki képes irányítani más sárkányt, így majdnem megöletett Fogatlannal… - Magyarázta egy kínos mosollyal az arcán, Asztrid pedig csak elképedve nézett rá.

- Hogy mi?! Nagyon gyorsan meg kell akkor találnunk. Nem lenne jó, ha összekapnának. – Hadarta le Asztrid, s megjelent rajta a nagyobb aggódás, ahogy kisietett, kezében szekercéjével. Hablaty egyáltalán nem tudta, hogy honnan vette elő.

- Asztrid, várj! – Rohant utána a fiú, ugyanis a lány már félúton volt az erő felé, mire beérte. – Nem lenne a legjobb ötlet egy szekercével megjelenni ott. Ő nem Fogatlan, tehát nem tudom egyszerűen kiszedni a kezedből, hogy ne ártson neked. – Magyarázta Hablaty, elkapva a lány karját, aki máris felé fordult.

- De meg kell találnunk! Ha a fajtársával összekapnak, abból nem fog jó kisülni. – Feleselt a lány, de már látta a fiú szemében, hogy nem tudja meggyőzni.

- Tudom Asztrid! De mint tudhatod, nem jó úgy közeledni egy sárkányhoz, hogy fegyvert szegezel felé. Főként nem egy éjfúriához. Fontos az elővigyázatosság, de azért ne ölesük meg magunkat. – A lánynak be kellett látnia, hogy Hablatynak igaza van, így visszarohant a házba, hogy lerakja fegyverét, de aztán szinte megállíthatatlanul haladt előre. Hablaty a biztonság kedvéért még egy halat is magához vett.

Majdnem egy óráig bolyongtak az erdőben, Habalty pedig folyamatosan Fogatlant hívogatta. Egészen addig, amíg meg nem rezzent az egyik közeli bokor. Mindketten azonnal oda fordultak. Majdnem be is igazolódott a sejtésük, hisz egy éjfúria ugrott ki onnan, Fogatlan személyében. A sárkány amint meglátta lovasát, elvigyorodott, és le is támadta, ami annyiból állt, hogy a földre döntötte, és ezerrel nyalogatni kezdte az arcát.

- Hablaty! De jó, hogy itt vagy! – Persze egyik se érthette azt, amit Fogatlan mondott, de az egyértelmű tény volt, hogy nagyon örült barátjának.

- Fogatlan, jól van! Nyugalom Pajti, elég, hé! – Nevetett Hablaty, és próbálta védeni az arcát, mikor végre sikerült kibukfenceznie alóla. – Tudod, hogy ezt nem lehet kimosni! – Kezdte el Hablaty letörölni magáról sárkánya nyálát, aki a saját módján kiröhögte. Hablaty összehúzta a szemöldökét, majd, mint tegnap, sárkányára dobta a nyálát.

- Ha rendszert csinálsz ebből, esküszöm, hogy félig emésztett halakkal ébresztelek… - Morogta halkan az éjfúria, s elkezdte letakarítani magáról a nyálát. Asztrid jót nevetett a két baráton, mikor végül Hablaty megszólalt.

- Nos… Már csak azt kell megtudni, hogy hol van a fajtársad. – vakargatta meg barátja fejét, aki boldogan fogadta a vakargatást, viszont egy fejingatással jelezte, hogy nem szeretné, ha most megkeresnék. – Rendben, akkor menjünk haza. Asztrid? – Pillantott a lány felé, aki felvette az elejtett halat, és láthatóan a másik sárkányt kereste tekintetével. Fogatlan megpróbálta szelíden elvenni a lánytól a halat, hogy megegye, az azonban elhúzta előle, majd megsimogatta a fejét, mikor amaz kerek szemekkel nézett fel rá.

- Menjetek csak. Én majd megkeresem azt az éjfúriát. – Hablaty persze nem hagyta szó nélkül, és máris megfogta a lány kezét.

- Asztrid, jól vagy? Nem mehetsz egyedül? – Aggodalmaskodott Hablaty. Nem hagyhatja, hogy a szerelme egyedül kóboroljon az erdőben, miközben egy még vad éjfúria járkál a közelben.

- Igen, jól vagyok. – Húzta ki a kezét a lány, s egyenesen Hablaty szemeibe nézett. – És megkeresem azt az éjfúriát. Egész eddig egyet se találtatok, és most itt van egy! Nem hagyhatom, hogy eltűnjön. Fogatlan nem maradhat újra egyedül. – Felelte a lány, majd se szó, se beszéd, elfordult, és elindult arra, amerről a sárkány jött. Hablaty utána indult volna, de Fogatlan megállította. Megindította őt a lány szavai, így ennyivel segített is neki. Már csak reménykedett azért, hogy sikerrel járjon.