8.Fejezet - Hajnalfény felemelkedése

Üdvözletem mindenkinek!
Nos, ugyan három nap múlva akartam kirakni, a születésnapomon a következő fejezetet, de nem bírtam várni, ezért most hozom el!
Elnézést kérek tőletek, amiért ilyen rövid lett, sajnos nemvolt sok ötletem, de még nem akartam ebbe a fejezetbe berakni az ez után következő jelenetet. :)
De remélem tetszeni fog, és ígérem, valahogy megpróbállak titeket kiengesztelni! Jó szórakozást hozzá, és ne felejtsetek el kommentelni! :D

8.Fejezet

Egy átlagos nap

A reggel hamar beköszöntött Hibbant szigeten, ám a napsugarak nem sütöttek be a Haddock ház ablakán. Egy hatalmas kőlapon két, fekete pikkelyes sárkány aludta az igazak álmát. Vagyis… Az egyikük aludta volna, ha már megszokás szerint nem kel fel, hiába volt még homály a szobában.

A nőstény éjfúria lassan kezdte nyitogatni szemeit. Még az enyhe fénynél is tökéletesen látta maga előtt fajtársa nyakát, ami alá egy kicsit be volt fúrva az orra. Kellett neki pár perc, mire eszébe jutott az este, s lassan elhúzta fejét. Fogatlan elmotyogott valamit, de úgy tűnt, hogy még mindig alszik, és nem érzékelte az előbbi mozdulatot.

A nőstény megemelte fejét, halkan ásított egyet, és megnyalta a szája szélét. Pislogott párat, majd nekikezdett az akciónak, hogy a lehető legóvatosabban kimásszon Fogatlan szárnya alól. Fajtársa megrezzent, mire a lány egész testében megmerevedett, de szerencséjére a hím nem ébredt fel. Végül sikerült kibújnia a szárnya alól, s lelépve a kőlapról nyújtózkodni kezdett.

Utána a hímre pillantott. A szobában nem érezte más szagát, csak a sajátját, és fajtársáét. Így, hogy kettesben voltak, már bátrabban meg merte nézni magának Fogatlant. Azt már az elején észrevette, hogy erős, de csak most vette észre, hogy még a volt csapatában élt hímek se tudtak volna mit kezdeni ellene. Minden hímet ismert a volt csapatából, de még az erdő mélyebb részein lakó vadabb hímek közül is sokat, de nem hitte volna, hogy pont egy emberfészekben talál egy náluk sokkalta erősebbet. Bizonyára sok mindent átélhetett már, hogy ennyire megerősödött.

Már a tegnapi nap csodálni kezdte Fogatlant, s ez most ki is ült az arcára. Gondolataiba azonban lassan elhullottak a félelem magvai is. Fogatlan valóban erős, és meg is tudná magát védeni, ahogy őt is. De mi lesz, ha egyszer úgy dönt, hogy a párjának akarja? Mit reagálna, ha Ő ezt nem akarná? Természetes, hogy csodálta, hisz fajtársa állandóan kedves volt, és láthatóan szelídebb is a gyengébbekkel, vagy a nála kisebbekkel.

De egy hímben sose szabadott teljesen megbízni. Ezt tanították a szülei, és Ő tudta is, miért mondták ezt. Fogatlan szelíd, de mi van akkor, ha valami olyat hall, ami nincs az Ő ínyére? Ha a párjául kéri, de visszautasítja? Anyja figyelmeztette, hogy amint betölti negyedik életévét, és kilép a fiatalság korszakából, és teljes jogú felnőtté válik, teste ezt jelezni is fogja, hisz ereszteni kezdi magából a nőstények édes illatát. Aztán pedig tolonganak majd a hímek utána, a bájai és az illata után, és mindent meg akarnak majd tenni, hogy megkaphassák.

És Fogatlan egy hím volt. Tudta, hogy érezni fogja az illatát, és félt a gondolattól. Az érzései kavarogtak, a torka összeszorult. Nyomást érzett magán, a szívén, s enyhén kapkodni kezdte a levegőt. Szemeiben könnyek jelentek meg, amik nem hullottak le a földre. A félelem magjai gyökeret eresztettek a szívében és a gondolataiba is beférkőztek. Szemei előtt látta, ahogy nemet mond Fogatlannak, Ő pedig féktelen haragra gerjed. Erőszakkal a földhöz nyomja, és a sárkánylány akaratán kívül teszi a magáévá. A látomás megijesztette. Úgy érezte menekülnie kell, de lábai nem engedelmeskedtek neki. Letekintett. Mancsai remegtek, alig bírt megállni a lábán.

Neszt hallott maga elől, a kőlapról. Fejét felkapta, fülei az égnek álltak, tekintete pedig fajtársán állapodott meg. Szemei ragyogtak a könnyektől, amint fajtársát figyeli, aki valamit motyogott a tőkehalakról és Hablatyról, majd addig tekergőzik, ficánkol, amíg meg nem találta a kényelmes alvópózt, hogy tovább aludhassa álmát. Egyáltalán nem zavarta, hogy nincs mellette a nőstény. Mintha tudta volna, hogy felkelt mellőle.

Észre se vette, hogy kezdetleges könnyei elapadtak, és száraz, kellemetlen viszkető érzés maradt a helyükön. Megtörölte a szemeit, majd pislogott párat. Levegőt vett, úgy, mint aki hosszú ideig a víz alatt volt, s kapkodta a drága oxigént. A csomó feloldódott lassan a torkában, szívverése is kezdett a helyére állni. Nem értette, hogyan tudott ilyen könnyen megnyugodni, mikor tekintete ismét Fogatlanra vándorolt.

Fajtársa arca még most is nyugodt volt, gondmentes, és még álmában is ott volt a boldog mosoly. Nem, Ő nem ilyen. Fogatlan határozottan nem rossz szándékú, nem akar, és nem is fog akarni ártani neki. Ha el is utasítaná, biztosan megértené. Ha pedig nem, valószínű, majd kicsattanna az örömtől, és le se lehetne csapni. Magában elképzelte, ahogy Fogatlan össze vissza ugrál az örömtől, ez pedig mosolyt csalt az arcára. Már jobb kedvre derült, és nem foglalkozott a rémes gondolatokkal, így a félelem virága nem bonthatta ki szirmait.

Csupán pár percig tudta még fajtársát figyelni, ugyanis gyomra hangosan morogni kezdett. A sárkánylány megmert volna rá esküdni, hogy a morgás hasonlított egy rettenetes rém morgására, így inkább halkan, de sietve kiment a szobából, hogy keressen magának valami ehetőt, és nehogy a gyomra felébressze Fogatlant.

A földszinten szembetalálta magát a kócos hajú emberkével, Hablattyal. A fiú láthatóan nemrég kelt, és épp reggelit készített magának, mikor meglátta.

- Oh, jó reggelt. Milyen volt az este? – Kérdezte kedvesen a fiú, rámosolyogva a sárkánylányra. A nőstény észrevette a mosolyában, hogy gondol valamire, de nem tudta lekövetkeztetni mire. Csak halkan mordult egyet, majd a halak édes illatát követve indult el, orra azonban hamarosan a halraktár ajtajának ütközött, mire elégedetlenül morogva kaparászta az ajtót.

- Értem, csak nem éhes vagy? Várj, máris adok halat. – Hablaty hamar odament hozzá, mire a sárkánylány hátrált pár lépést, és bizalmatlanul figyelte a fiú mozdulatait. Hablaty előhúzott egy halas kosarat, amit kinyitott, és kivett belőle egyet. Elmosolyodott, miközben felé fordult, majd odanyújtotta neki az első falatot. Ez egy fontos apró lépés volt a bizalom kiépítéséhez, ezt jól tudta.

A nőstény éjfúria gyanakodva méregette Hablatyot. Nem érzett nála semmilyen fegyvert, csak a bal lába eresztette magából a vas szagát. Megérezte a tőkehal mámorító illatát, ami azt eredményezte, hogy többször is a levegőbe szagolt. Korgó gyomra parancsára végül lassan elindult a fiú felé, hátát felpúpozva, ugrásra készen. Hirtelen kivillantotta fogait, majd kikapta a fiú kezéből a halat, ám Hablaty meg se rezdült. Egyben lenyelte a halat, és megszaglászta Hablaty kezét, majd lenyalogatta az ujjait.

- Tessék, mind a tiéd. – Hablaty arrébb állt, majd kiborította a kosarat, amiből kiömlött a halak nagyja. Az éjfúria szemei tágra nyíltak, pupillái elkerekedtek a halak mennyisége láttán, alig tudta elhinni, hogy ez mind az övé. Hablatyra nézett, aki már ismét a konyhában készítette magának a reggelit.

Valóban, mind az övé. Hamar nekiesett a halaknak, a legtöbbet egyben nyelte le, némelyiket félbe harapta, és úgy küldte őket feneketlen gyomrába. A halak egyre csak fogyatkoztak, hamarosan pedig a sárkánylánynak be kellett bújtatnia a fejét a kosárba, hogy elérhesse a többit. Miután már nem talált többet, hátra akarta húzni fejét, de a kosár ment fele együtt. Szemei lassan elkerekedtek, s dobálni kezdte a fejét, hogy lerázza magáról fogva tartóját.

- Várj, had segítsek! – Hallotta a kétlábú beszédét, ami most elég tompa volt, megpróbálta megint lerázni, amivel valószínűleg megüthette a fiút, ugyanis az egy kiáltással, és tompa puffanással hátra esett. A sárkánylány megrémült, hisz félt, hogy a fiúnak komolyabb baja eshetett, mikor azonban meghallotta, hogy felkel, megnyugodott. Hablaty megfogta a kosarat.

- Jól van, háromra húzni kezdem, rendben? Egy… kettő… három! – Hablaty húzni kezdte a kosarat, és a sárkánylány is igyekezett elhúzódni, ami hamar sikerült is, majd megrázta a fejét. A fiúra pillantott, aki épp félretette a kosarat, mikor pedig ránézett, elvigyorodott, visszahúzott fogakkal.

- Csak nem ízlettek? – Nevette el magát a törzsfő, és elégedetten bólintott, mikor a sárkánylány heves bólogatásba kezdett, és megnyalta a szája szélét. – Ennek örülök. – Felelte a fiú, kedvesen mosolyogva. Bizonytalanul megemelte kicsit kezét, majd végül kinyújtotta felé, fejét elfordítva, és lehunyva szemeit.

A sárkánylány nem morgott, sőt, kíváncsian nézte. Óvatosan odahajolt a kezéhez, és megszaglászta a tenyerét. Érezte Hablaty bizalmát, tudta már, hogy valóban soha nem akar majd neki ártani. Az érzés egyre hívogatóbb volt, végül orrát a fiú tenyerébe bújtatta, és lehunyta szemeit. Megbízott benne.

- Menj, nekem van pár elintézni való dolgom. Ha akarsz, nyugodtan körbenézhetsz a faluban. – Hablaty megsimogatta a sárkánylány fejét, aki elégedetten dorombolt fel, majd bólintott egyet. Nem rossz ötlet az, ha kicsit jobban megismeri az emberfészket.

El is indult, a lehető leghamarabb, mikor eszébe jutott valami. Sietve az egyik etetőhöz szaladt, ahol még magába tömött annyi halat, amennyit tudott, majd visszasietett a Haddock házba, s meg se állt Fogatlanig. Megállt fajtársa mellett, majd halkan felöklendezte neki az etetőnél megevett halakat. Megrázta magát, majd szája szélén egy apró mosollyal a füléhez hajolt.

- Ezzel visszaadtam az ajándék reggelit. – Súgta lágy hangon, majd sietve elhagyta a szobát. Pár perc múlva már a faluban sétált, és kíváncsian nézett meg mindent, ami számára érdekes volt.

Megérzett a levegőben egy különös, még ismeretlen illatot. A szag kellemes volt, és az enyhe füst szagával együtt terjengett. Kíváncsian indult el a szag forrása felé, amit hamarosan meg is látott. Egy viking asszony éppen most vette ki a kemencéből a frissensült kenyeret, aminek olyan jó illata volt. Ismét a levegőbe szagolt, majd kíváncsian szaglászta meg a kenyeret.

- Nahát, az új éjfúria! – Az asszony hangja kellemes, enyhén mély csengésű volt, a kékszemű pedig felpillantott rá. – Ugye, milyen jó illata van? Most teljesen máshogy készítettem. Szeretnél egyet? Vigyázz, még kicsit meleg. – S ezzel az asszony felé nyújtotta az egyik kenyeret, egy szerető mosollyal.

A sárkánylány nem figyelt a figyelmeztetésre, s hamar át is vette a kenyeret, amire kíváncsian ráharapott. Szemei elkerekedtek a döbbenettől. A kenyér puha volt, rettentően puha, mégis egyben ropogós. Ugyan halat szokott enni, de mikor beteg, olyankor pár gyógynövényt is megevett már, de ilyet még sose kóstolt. Az íze nagyon jó volt, így nem is volt csoda, hogy pár rágás után az egészet lenyelte, és megnyalta a szája szélét. Arca egészen felderült, és kíváncsian szaglászott a többi felé.

- Sajnálom, de többet nem adhatok. – Állt elé az asszony, és megsimogatta a fejét, ami dorombolást váltott ki a sárkánylányból. Mióta engedi Ő, hogy az emberek hozzá érjenek? Ki tudja… - De… ha máskor eljössz, szívesen adok még neked egyet. Nos? – A sárkány fülei erre az égnek álltak, s fogak nélkül elvigyorodott, mire az asszony felnevetett. A sárkánylány végül ismételten elindult, mikor az asszonynak el kellett mennie, így folytatta a körbenézést.

Fél óráig bolyongott a faluban, és mindent, amit érdekesnek talált, megvizsgált, és meghallgatta a vikingeket, akik esetlegesen megosztottak valamilyen kis információt az adott dologról, legyen az kosárfonás, fegyver készítés és élezés, a házak javítása, az időjárás. Azt viszont valamiért szórakoztatónak találta, hogy a kovácsműhely mellett közvetlen van egy kis rész, és az ajtó fölött ott csüngött egy tábla, rajta a következő felirattal: „Sárkány fogászat”.

Bentről egy kellemes hangulatú ének szólt, és láthatóan valaki épp egy sárkány fogát húzta ki. Egy kicsit merészkedett csupán bentebb, csak hogy megnézhesse a furcsa vikinget. Most vette észre, hogy hiányzott az egyik keze, valamint Hablatyhoz hasonlóan az egyik lába is. Azonban ezek a hiányosságok láthatóan nem keserítették meg az életét, hisz arcán mosoly ült, és látszólag elégedett volt a munkájával.

Mosolyogva hátrált ki az ajtóból, és halkan nevetve, fejét ingatva indult tovább. Elhaladt az aréna előtt is, ahol megérzett egy ismerős illatot. Arca csak jobban felderült, és máris rohanni kezdett, követve a szagot, egészen a forrásáig. A szőke hajú Asztrid az erdő egy eldugott részén gyakorolt, a saját kis rejtett tisztásán, amit saját ízlése szerint rendezett be céltáblákkal, bábukkal, és fegyveres ládákkal.

A sárkánylány elbizonytalanodott, mikor a tisztás szélére ért. A sok vasdarab kellemetlen szagától undorodott, és összerezzent, mikor hallotta egy szekerce becsapódását az egyik céltábla kellős közepébe. Asztrid kihúzta a céltáblából a szekercét, és harci kiáltással bukfencezett egyet, készülve, hogy az egyik bábúnak hajítsa fegyverét, ami közel állt a kékszemű éjfúriához.

Keze azonban megállt a mozdulatban, mikor megpillantotta a megrémült sárkányt. Egy percig meglepetten állt egy helyben, vele szemben a rémülettől megfagyott éjfúria. Asztrid hamar rájött, hogy épp milyen helyzetben vannak. Lassan letette szekercéjét a földre, és feltartotta a kezét, tartva a szemkontaktust.

- Hé… Semmi baj kislány, ne haragudj. Nem tudtam, hogy itt vagy. – Szólt hozzá szelíd hangon, lassan elindulva felé. A sárkánylány lehajtotta a fejét, és lassan bentebb araszolt a tisztáson, ameddig közel nem került a lányhoz. A szőkeség ekkor kinyújtotta felé kezét, majd orrára simította tenyerét. Érezte, ahogy a sárkány veszi a levegőt. Mindig is lenyűgözte az érzés, és vakargatni kezdte a pikkelyeket az orrán.

A kékszeműből ez egy nyugodt fújtatást váltott ki, az orrvakargatásra pedig hangos dorombolással felelt, szemeit lassan lehunyva. A kellemes érzés szinte elbódította, de a vas szaga miatt nem tudott teljesen megnyugodni.

- Gyere, menjünk máshova. – Asztrid természetesen látta rajta, hogy zavarja a fegyverek sokasága, így el is indult mellette, mikor eszébe jutott szekercéje. – Jajj, egy pillanat! – S ezzel visszarohant, és gondosan elrakta fegyverét az egyik ládába, majd mindet lezárta. Nem lenne jó, ha az eső bejutna a belsejükbe, és rozsdásodni kezdenének. Hamar visszatért barátjához, és együtt indultak el egy másik kis tisztás felé, ahol a sárkánylány leheveredett, Asztrid pedig mellé ült.

A sárkány körbefeküdte a lányt, aki kedvesen simogatni kezdte a fejét, amit a sárkány kitörő örömmel fogadott, no meg hangos dorombolással. Addig tekergett, míg végül a hátára nem fordult, és addig nem nyugodott ameddig fejét be nem tudta bújtatni a lány ölébe, amint Asztrid jót nevetett.

Látta újdonsült barátján a boldogságot, és volt egy olyan sejtése, hogy Fogatlannal aludhatott, amin csak jobban mosolygott. Lassan simogatta tovább, áttérve a nyakára, mikor halk morgást hallott. Felkapta a fejét, és meglepetten nézett körbe, mikor a halk morgás ismét megismétlődött. Aztán ráeszmélt, hogy ez a sárkánylány gyomra.

„Bizonyára még nem emésztette meg a reggelijét.” Mosoly terült szét az arcán, s kicsit lentebb csúszott, majd a hasánál kezdte el simogatni. A sárkánylány röpke pillanatra megmerevedett, de aztán hamar folytatta a kellemes dorombolást. Élvezte a simogatást, olyannyira hogy fogait visszahúzva sóhajtott, és kezdett elbóbiskolni. Nem értette, miért hagyja ezt a lánynak, miért hagyja, hogy a hasához érjen. De nem is foglalkozott sokáig a gondolattal, mert bízott benne, és jó érzés volt, hogy Asztrid a hasát simogatta. Feje egyre ködösebb lett, és lassan mély álomba zuhant.

A sárkánylányt már csak a nap lágy fénye ébresztette. Délután körül járhatott az idő, mikor kinyitotta kéken ragyogó szemeit, és nyújtózkodni kezdett. Hamar megérzett azonban a bal szárnyán valakit, mire kíváncsian fordította fejét az adott irányba. Boldog mosoly terült szét az arcán, mikor meglátta az alvó Asztridot, aki egész végig hozzá bújva aludta az igazak álmát.

Örült, hogy megismerkedett ezzel a vikinggel. Örült, hogy megtudhatta, nem minden kétlábú gonosz. Tekintete megszelídült, mikor egy enyhe fuvallat söpört végig a tisztáson, a lány pedig közelebb húzódott az oldalához. Mancsaival óvatosan felemelte, hogy magához ölelhesse, és lágyan dorombolt neki.

A lány végül hamarosan ébredezni kezdett, és meglepődött, mikor a sárkánylányon feküdve találta magát, a mancsai közt. Kicsit megemelkedett, de el is mosolyodott, mikor szembekerült a kék szemekkel.

- Ezek szerint sikerült elaludnom? – Nevette el magát a lány, mire sárkányától egy vigyort kapott válaszul. Óvatosan sikerült lekecmeregnie róla, majd nyújtózkodni kezdett, a sárkánylány pedig követte példáját.

- Ideje lenne visszamenni a faluba. Mit gondolsz? – Fordult a sárkány felé a lány, mire amaz bőszen bólogatott. Hirtelen azonban megmerevedett, és fülelni kezdett. Neszt hallott, és a füle nem csalt, ugyanis hamarosan az egyik bokrot átugorva megjelent Fogatlan.

- Te meg mit keresel itt? – A sárkánylány hangja meglepettséget tükrözött, azonban mintha valami apró öröm is lapult volna benne. Fogatlan csak mosolygott rá, miközben odalépkedett hozzájuk, és dorombolva fogadta Asztridtól a simogatást, amit egy hálás arcon nyalással viszonzott, mire a lány felnevetett.

- Csak gondoltam megkereslek titeket. A mai nap van… Vagyis, pontosabban holnap lesz kereken öt éve, hogy a sárkányok és vikingek közt béke lett, és ezt meg szokták a vikingek ünnepelni. – Magyarázott Fogatlan mosolyogva. Láthatóan fel volt vidulva, amire rá is kérdezett a sárkánylány.

- Semmi különös miatt, csak végre kipróbálhatom az egyik italukat. Már nagyon kíváncsi vagyok rá. – Mesélte a félfarkú, megnyalva a szája szélét. Valóban, már nagyon kíváncsi volt arra az italra, de Hablaty egészen eddig még sose engedte meg neki, hogy megkóstolja, pedig látta, hogy a vikingek jókedve is megnő attól az italtól. Az már más, hogy később kidőlnek.

- Bizonyára finom lehet. - A kékszemű oldalra döntött fejjel, mosolyogva nézte fajtársát. Az Ő kíváncsiságát is felkeltette, a beszélgetés azonban nem folytatódott, mivel Asztrid mellé lépett, és megsimogatta az oldalát. – Gyertek, menjünk vissza. Még sok dolgunk van, Hablaty is már biztos aggódik. – S ezzel mindhárman elindultak a falu felé. Azt viszont egyikük se tudhatta, hogy alig pár napon belül az egész életük felbolydul.