2017. május 14., vasárnap

9.Fejezet - Hajnalfény felemelkedése

Üdvözletem olvasóim! Elérkezett hát az idő, hogy kirakjam az első olyan fejezetet, aminél tűkön ültem a várakozástól, hogy kikerüljön! Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, ezért nem is szaporítom most a szót, jó szórakozást hozzá! :D

9.Fejezet

Az ünnepség

A kis csapat hamar visszaérkezett a faluba, Asztridnak pedig első útja Hablaty szobájába vezetett, ahol meg is találta a főnököt, épp az asztalnál ülve, amint pár papír felett görnyedt. Arca gondterhelt volt, és homlokát ráncolva olvasta a sorokat.
- Nahát, a nagy termetes Pléhpofa fia most épp a főnöki teendőit végzi. Óh, most mihez kezdjek, kivel beszéljek… - Sóhajtotta a Hofferson lány, lassan sétálva oda hozzá, és átölelte hátulról. Hablaty meglepetten emelte meg a fejét. Szemei most már fáradtságot tükröztek, de mosolyogva nézett szerelmére.
- Ne haragudj, mit mondtál? Sajnálom, teljesen lekötött ez a levél. – A törzsfőnök fáradtan dőlt hátra, és nagy sóhaj szakadt fel belőle, mikor a lány masszírozni kezdte elgémberedett vállait.
- Csak azon tűnődtem, hogy vajon ki mellett hajthatnám álomra a fejemet, ha az én bátor és erős Haddockom épp pár papír felett görnyed. – Ismételte magát a lány kuncogva, miközben a lapokra nézett. – Egyébként honnan jöttek? – Hangja kíváncsian csengett, miközben áthajolt Hablaty fölött, hogy láthassa az írást. Bár a mozdulattal enyhén Hablatyra dőlt, a fiú csak mosolygott rajta.
- Az észak-keletre fekvő Aranytallér-szigetről, a bányász vikingek törzsfőjétől, Donar Granheltől. Azt írja, hogy egy fontos megbeszélésen kellene részt vennem, ami minden törzset érint. Az okot nem írta meg, de az üzenetben beszámolt arról, hogy több hajójukat is sárkány csapdászok támadták meg. Az embereket megölték, és a kibányászott aranyat pedig elvitték. Valószínű, hogy valamit terveznek, és azért van szükségük az aranyra. – Magyarázta gondterhelten a fiú, lehunyva szemeit pár pillanatra. A fáradtság hirtelen jelent meg rajta. Sose hitte volna, hogy az apja ilyen sok dologgal foglalkozott, még mielőtt megtörtén volna a baleset…
- Vagy lehet, hogy már nem megy nekik olyan jól a sárkányok befogása, mint kellene. – Asztrid hangjában ott lapult a megvetés a sárkány vadászok felé. Nem szerette őket, mert a sárkányokban nem láttak mást, csak hasznot. A haszon rossz oldalát vették csak figyelembe, eladták őket, mint egyszerű barmokat. Ruhákat készítettek belőlük…
Gondolataiból Hablaty rántotta ki, ugyanis a fiú megfogta a kezét, és szelíden magához húzta, így Asztrid kénytelen volt az ölébe ülni. Arcán megjelent a kislányos pír, ahogy átölelte szerelme nyakát, és folyamatosan mosolygott.
- De most ne ezzel törődjünk, a megbeszélés csak két hét múlva lesz, és Fogatlannal akár másdél nap alatt odaérünk. – Hablaty szelíden Asztrid füle mögé száműzte az egyik rakoncátlan szőke tincset, ami a lány arcába lógott. A hajzuhatag tulajdonosa csak tovább pirult, és lesütötte szemeit. – Elvégre… Már csak nem hagyhatom, hogy a szerelmem valaki mással aludjon. – Tette még hozzá a főnök, gyöngéd csókot lehelve a lány ajkaira.
A Hofferson lány felkuncogott ezen, és közelebb hajolt a fiúhoz. Szemei ragyogtak a boldogságtól, amint halkan a fülébe suttogta szavait.
- Reméltem is. Már féltem, hogy elő kell vennem a jó öreg szekercémet, hogy rábírjalak egy kicsi pihenésre. – Újabb kuncogás, s a lány kicsit kihúzta magát, ezzel előre tolva mellkasát. Hablaty nagy levegőt vett, és halkan nevetett, miközben ajkak ismét egymásra találtak, s egyre hevesedő csókcsata kezdett kialakulni a két fél közt, melyben hol Hablaty győzedelmeskedett, hogy pedig Asztrid.
Az érzések kavarogtak a két fél közt, és mindketten kellemesen borzongtak meg. Nem kellett sokat várni ahhoz, hogy mindketten lihegni kezdjenek, mikor ajkaik elváltak egymástól, és mélyen a másik szemeibe néztek. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy kitalálják a másik gondolatát. Arcuk újra egyre közeledett egymáséhoz, és újabb csókba kezdtek.
A fiú szelíden megharapta szerelme ajkának alsó felét, mintha engedélyt kérne a belépésre, amit a lány egy kéjes nyögéssel meg is engedett. Nyelvük lassan találkoztak, s a két viking szívverése felgyorsult az új tapasztalattól. A gesztus kifejezetten kellemes hatást váltott ki mindkettőből, Asztrid pedig lassan lehunyta szemeit.
Azonban mint minden más csók, ez se maradhatott örök életű, másképp a szerelmespár megfulladt volna. Ajkaik lassan elvágytak egymástól, s szinte könyörögtek azért, hogy ismét egymásra találhassanak. Asztrid szemei lassan kinyíltak, Jobban csillogtak, mint egy megmunkált kristály, és telis-tele voltak szeretettel.
- Imádlak. – Súgta a telt ajkak tulajdonosa, a ragyogó szemek pedig egyenesen a smaragd színeiben játszó szemekbe mélyedtek. Akármeddig eltudott volna lenni csak azzal, hogy a szemeibe néz. De tudta, hogy több fog következni egyszerű nézésnél.
A levegő kezdett egyre csak felforrósodni a két fél közt, miközben lassan már egymást simogatták. Asztridból halk nyögéseket váltottak ki azok a pillanatok, mikor a fiú valamelyik érzékeny részét simogatta meg. Kicsit szorosabban ölelte át a nyakát, mikor Hablaty felkelt a székből, ölében tartva szerelmét, s egészen az ágyig vitte, de ott se engedte ki karjai közül.
Fölötte terpeszkedett, miközben lassan cirógatta a lány oldalát, aki halkan sóhajtozott a kellemes érzésre, s Hablaty haját csavargatta. Szemei ragyogtak a sötétben, szíve egyre hevesebben vert a gondolattól, ami folyamatosan foglalkoztatta. Imádta Hablatyot, imádta az illatát, azt az aranyos mosolyát…
- Imádlak… - A Haddock fiú még szavat is adott saját imádatának, miközben a lányhoz hajolt, és csókolgatni kezdte a lány nyakát. Asztrid arca csak jobban elvörösödött, miközben egy kellemes borzongással hajtotta oldalra fejét, ezzel könnyebb hozzáférést adva a nyakához.
Hablaty közben lassan kicsit felhúzta a lány pólóját, így már nem a ruhán keresztül cirógatta a lány oldalát, s a cirógatás lassan simogatássá vált. Érezni vélte, amint a lány megborzong az érintésére, hallotta a boldog sóhajt, ami mosolyt csalt az arcára, s szelíden beleharapott a nyakába, mire a lány most kicsit hangosabban nyögött.
A levegő most már szikrázott a két fél közt, miközben lassan már-már a ruhák is kezdtek eltünedezni róluk. Asztrid halkan sóhajtozott a fiú simogatására, miközben lábaival lassan átölelte őt, kezeivel pedig nyakát.
Mielőtt azonban bármi is történhetett volna, az ajtó lassan, nyikorogva nyílt ki, s Fogatlan lépett volna be rajta, maga mögött a sárkánylánnyal is, azonban szemei elkerekedtek, mikor meglátta, hogy épp mire készült volna Hablaty és Asztrid.
- Fogatlan! – Hablaty, amilyen gyorsan tudott, Asztrid mellé vetette magát, s alaposan magukra húzta a takarót. A sárkány sietve hátrált ki, lehúzott fülekkel, bocsánatkérő pillantásokkal, s az ajtót is gyorsan becsukta.
- Ez… Irtózatosan kínos volt… - Motyogta az orra alá Fogatlan, miközben inkább elindult Asztrid szobája felé. Igen, a Hofferson lány pár hónapja költözött be a házba, bár vannak alkalmak, mikor a saját házában alszik, hogy esténként Viharbogárral is tudjon foglalkozni kicsit lefekvés előtt. A félfarkú csak az ajtóban hallotta meg fajtársa motyogását.
- …aztán pedig cafatokra szedem, és megetetem vele a… - Folytatta volna terve szövését, a sárkánylány, hogy hogyan fogja megkínozni Hablatyot, mikor észrevette, hogy Fogatlan őt nézi. – Mi az? – Vetette oda neki a sárkánylány.
- Semmi. Csak meglep, mennyire véded Asztridot. – Vigyorodott el a félfarkú, mire fajtársa egy mordulással ment beljebb a szobában, s közben farokszárnyával „véletlen” arcon csapta őt. Fejét gőgösen megemelte, majd lefeküdt az egyik falhoz, s összegömbölyödve farokszárnyával eltakarta a fejét.
- Ha ide merészelsz feküdni mellém, esküszöm, hogy leharapom a fejed… - Morogta még halkan, majd lehunyta szemeit, hogy aludni térjen. Nem véletlen mondta, hisz Fogatlan, ha melléfeküdt, az illata szinte azonnal körbelengte, és olyan dolgokra gondolt miatta, amikre az ideérkezése óta még nem is gondolt, csak… kivételes esetekben. Az emlékek nem tudta, miért törtek rá, de nem hagyták nyugodni. Lassan kicsit jobban összehúzta magát, végül így tért álomra, gondolatai viszont még álmában is megállíthatatlanul kavarodtak. Fogatlan csak mosolygott rajta, az összehúzódását csak a zavarának írta fel, végül eleget tett a sárkánylány kérésének.
A reggel hamar elérkezett Hibbantra, a kékszemű most mégis nehézkesen ébredt fel, csak Fogatlan hangjára kezdett valamennyire magához térni. A félfarkú szelíden megbökdöste orrával a lány arcát, aki halk morranások közepette tette fajtársa orrára mancsát, s tolta el a fejét.
- Fent vagyok, nyugi már… - Morogta kissé nyűgösen, ami meg is lepte Fogatlant.
- Ne haragudj, csak féltem, hogy lekésed az ünnepséget. Rosszul aludtál? – Jött az ártatlan kérdés tőle, enyhén oldalra döntött fejjel, smaragdzöld szemei pedig a gondoskodás szikráit őrizték. A nőstény csak egy pillanatra nézett rá, tekintetét azonban hamar a földre szegezte. Az esti emlékek, aztán pedig a fajtársa szemeiben lapuló gondoskodás… Annyira hasonlít az övéhez...
- Csak… biztos csak a tegnapi nap miatt. – Felelte, s igyekezett nyugalmat erőltetni magára, ami reményei szerint sikerült is. Fogatlan nézte egy ideig, majd bólintott egyet.
- Gyere, egy kis reggelitől biztos jobban leszel. – Magyarázott mosolyogva Fogatlan, elindulva a lépcsők felé, aztán a konyhába, ahol találkozott Asztriddal. A lány kedvesen elmosolyodott, Fogatlan pedig menten odament, és hozzá bújt, tudva, hogy nem marad el a simogatás, amit meg is kapott.
- Látom, valaki itt nagyon élvezi a simogatást. – Nevetett fel a szőke, letéve a kenyeret, amit épp kent, aztán megvakargatta szerelme sárkányának orrát. Fogatlan nem sokáig élvezhette a kényeztetést, ugyanis fajtársa hamar közé és Asztrid közé furakodott, hogy őt is megsimogassa a lány.
- Sajnálom, de Ő az enyém. – A sárkánylány folyamatosan dorombolt, élvezve a simogatást, mire társából kitört a nevetés, majd vigyorogva lépett az egyik halas kosárhoz. Hablaty most nem volt itt, Asztridot pedig most nem tudta zavarni, így ki kellett találnia, hogyan nyissa ki a kosarat. Érdeklődve szaglászta meg a zárat, amivel az emberek lezárják a kosarakat, mikor váratlanul egy kéz került rá, és a kéz tulajdonosa kinyitotta a kosarat. Meglepetten nézett fel, és boldog mosoly jelent meg az arcán, mikor meglátta Hablatyot.
- Jó reggelt pajti. Egyél csak, üres gyomorra nem jó ötlet ám inni. Bár, kíváncsi vagyok a végeredményre. – Nevetett lovasa, miközben megdörzsölte barátja homlokát, aki ezt kitörő örömmel élvezte.
- Én továbbra se tartom jó ötletnek, hogy sört adsz neki. Nem tudhatjuk, mi lesz. – Szólalt meg Asztrid, hangot adva kételkedésének, hogy bármi jó sülhet ki ebből. – A többi sárkánynak isten bizony nem fogsz adni, különben kitekerem a nyakad, és leduglak a sárkányod torkán. – Toldotta meg még egy fenyegetéssel, amit egyszerűen nem lehetett komolyan venni, s nem is gondolta komolyan.
- Ugyan. Semmi rossz nem sülhet ki belőle. A legnagyobb baj, ami történhet, hogy ráesik egy emberre, vagy… megpróbál repülni. – Felelte a törzsfő mosolyogva, majd elindult az ajtó felé. – A lakoma hamarosan kezdődik, úgyhogy ha nem akartok lemaradni róla, siessetek. – Mondta még mosolyogva, majd kilépett az ajtón.
Fogatlan ekkor húzta oda a még élig teli kosarat fajtársához, majd a szájában tartott halat mosolyogva felé nyújtotta. A kékszeműt nem lepte meg a gesztus, hisz Fogatlanból áradt a kedvesség, akárcsak…
Megrázta a fejét, majd hamar elfogadta inkább a halat, aztán fejét a kosárba dugta, remélve, hogy Fogatlan nem akar feltenni kérdést azzal kapcsolatban, hogy miért más a viselkedése. Nem árulhatja el neki. Nem vesztheti el azt a marék önbecsülését, amit Fogatlan szemében szerzett.
A halak azonban hamar elfogytak, s a kis háromfős „csapat” elindult a nagyterem felé. A vikingek úgy tűnik hamarább elkezdtek mulatni, s úgy tűnt, néhányan már belekóstoltak az annyira szeretett mézsörükbe. A látvány azonban nem tántorította el Fogatlant, sőt, csak kíváncsibbá tette, és előre rohant. A hátramaradt két lány összenézett, majd közösen vetették bele magukat az ünnepségbe.
A vikingek nagy része evett, vagy épp sárkányaikat etették az ételükkel, akik mind boldogan fogadták a falatokat. Mások táncra perdültek, a zenével ritmusosan lépdelve, megint mások pedig egymással beszéltek, különféle témákról, volt, aki a régi időket is felhozta. Az idő csak telt, hamarosan a sárkánylány ismét elvesztette időérzékét.
- Szóval… Te vagy Asztrid második sárkánya. – Jött egy kedves hang mögüle, mire megfordult. Viharbogár állt előtte, és kedvesen mosolygott.
- Igen, úgy tűnik. Bár azt nem mondanám, hogy a hátamra fogom engedni. – Felelte a sárkánylány, feszengve a témától. Tudta, hogy Viharbogár nem nagyon örül annak, hogy Asztridnak egy új, második sárkánya lett, aki ráadásul éjfúria.
A sikló azonban láthatóan jót szórakozott az éjfúria kijelentésén, halkan még kuncogott is. Örült magában, hogy így lovasa megmarad, de biztosra tudta, hogy előbb utóbb a lovasa új sárkányát is megüli.
- És, mi a véleményed a faluról? No, és az emberekről? – Kérdezgette kíváncsian a sikló, amitől az éjfúria lány is felengedett, és mosoly jelent meg az arcán.
- Nagyon otthonos. Csodálom is, hogy az emberek képesek voltak úgy kialakítani egy falut, hogy a sárkányok is gond nélkül élhessenek itt. És ezek az emberek mind nagyon kedvesek. Igazából, ha valaki azt mondta volna nekem, hogy van egy falu, ahol az emberek és sárkányok együtt élnek, megvizsgáltam volna, hogy minden oké-e a fejében. – Magyarázta a kékszemű, körbenézve a teremben, bár nem találta azt, akit keresett.
- Értem. – Bólintott Viharbogár, majd lassan vigyor jelent meg az arcán. – És mi a helyzet Fogatlannal? – Lépett közelebb hozzá, szemei pedig megcsillantak. Az éjfúria pár másodpercre lefagyott, tekintetét elkapta. Érezte, ahogy megjelenik fajtársa gondolatára a pír az arcán, de remélte, hogy nem látható.
- M-mégis mi lenne vele? – kérdezett vissza, értetlenséget színlelve, és a létező összes általa ismert hatalmas erejű sárkánynak elmondott magában egy imát, hogy gondolatai ne derülhessenek ki. Mégis, Viharbogár tekintetén szinte érezte, hogy tudja, miről is van szó, hogy mik járnak a fejében Fogatlanról.
- Jaj, ugyan már! A viselkedésed szinte ordítva közvetíti a gondolataidat, amikor meglátod Fogatlant! – Nevetett a sikló, szárnyával szelíden meglökve társát, aki kénytelen volt halkan szintén nevetni. – És az illata is érződik rajtad. Csak nem…? – Tette volna fel a kérdését Viharbogár, de az éjfúria erre felkapta fejét.
- Mi? Dehogy, nem! Fogatlan és köztem nincsen semmi! Csak náluk alszom, ezért érezheted rajtam az illatát. – Magyarázkodott a sárkánylány, egyre csak zavarba esve. A gondolat szöget ütött a fülében, és minél tovább boncolgatta a gondolatszálat, annál jobban kezdett pirulni.
- Valóban? És ha nincs köztetek semmi… - Hajolt közelebb hozzá, arcán sejtelmes mosollyal. – Akkor azt mond meg, mit gondolsz róla? – Kérdezte. Hangjában őszinte kíváncsiság csengett, talán egy parányi féltékenység is. Ugyan Ő is érzett valamit Fogatlan iránt, de mivel két külön fajba tartoztak, és fiókáik biztosan nem lehettek, így kénytelen volt beletörődni a ténybe, hogy Fogatlan bármikor találhat magának párt. És az a bárki talán itt áll előtte.
- Hát… Ő valóban egy nagyon jó sárkány. Nagyon kedves, segítőkész, és… gyöngéd. Nem kapja fel a vizet, még ha olyat is vágtam a fejéhez, amit a volt csapatomban nem hagytak volna szó nélkül. És… - Hunyta le a szemeit az éjfúria lány, lelki szemei előtt pedig Fogatlan jelent meg. – Nagyon jóképű. Egy igazi hím, maga a tökély. Ha a volt csapatomba tartozott volna, akármelyik nőstényt megkaphatta volna, csak pár szavába kerülne. – Felelte halkan a lány, majd újra kinyitotta szemeit. – Azt hiszem… szeretem őt. A szívemet már megszerezte, csak… vívódom, tudod? A csapatomban nagyon sokat próbáltak már meg trükkökkel elcsábítani, ezért nehezen tudok teljesen megbízni egy hímben. – Fejezte be magyarázatát a kékszemű, Viharbogár pedig csöndben hallgatott, és bólintott.
- De tényleg nagyon kedves. Nem tűnik olyannak, aki… - Kezdte volna a sárkánylány a bizakodást, mikor azonban megjelent az imbolygó és csukló Fogatlan. Láthatóan kapott már a vikingek híres mézsöréből, és nagyon is megtetszett neki, így ihatott még pár korsóval. Viharbogár szinte azonnal kiszúrta rajta, hogy nincs magánál, de am akkor következett, mikor odaért hozzájuk, arra még Ő sem számított.
- Szia kiscica… - Köszönt Fogatlan a fajtársára, arcán egy furcsa vigyorral. A sikló érezte, hogy ebből baj lesz, de mielőtt megszólalhatott volna, Fogatlan közelebb lépett kékszemű fajtársához, s a fülébe suttogott, bár ezt Viharbogár is könnyedén hallotta. – Csini vagy, tudod e, Hajnalfény…? Olyan gyönyörű, hogy szívem szerint fognám a formás kis segged, és… - A sárkánylány szemei lassan elkerekedtek, mikor fajtársa a fülébe suttogta ezeket a szavakat, s az az utániakat. Szívébe előbb a félelem jeges karma markolt, amit valami ismeretlen erő összezúzott, s a félelem helyét a harag váltotta fel.
Pupillái egy egyenes csíkká szűkültek, morogva ellökte magától Fogatlant, mancsa pedig meglendült. A pofon nagyot csattant, mikor mancsa találkozott a tántorgó Fogatlan arcával, s a sárkánylány első mancsát követte a másik is, amivel pedig megkarmolta a nyakát. – Ne gyere többet a közelembe! – Ordított rá, majd a megdöbbent sárkányok és vikingek tekintetének kereszttüzében kirohant a nagyteremből. Megalázva érezte magát, olyan volt ez, mintha a földbe tiporta volna Fogatlan. A szíve pedig ott maradt, darabokra törve, vérezve.
Eközben Fogatlanhoz többen is odasiettek a nagyteremben. A félfarkú felszisszent, mikor megmozdította a fejét, és egy halk nyögéssel megdörzsölte az arcát. Úgy érezte, mintha Viharbogár a fejére ült volna, teljes lendülettel. Fülei zúgtak, s szájában is kesernyés íz jelent meg. Újabb nyögéssel megemelte a fejét, és pislogott párat, míg kitisztult a szeme előtt a két. Barátai állták körbe, Hablaty pedig mellette térdelt.
- Mi történt? – Kérdezte értetlenül Fogatlan, enyhén megrázva fejét, s halk szisszenéssel az arcához kapott. Vihar ekkor elé állt, s a fejét ingatta.
- Elmondjam, hogy mi történt? Jobban leittad magad, mint amennyire egy viking tudja magát, aztán idejöttél, és „elsúgtad” neki, hogy milyen módon tennéd a magadévá, és hányszor. EZ történt. – Felelte a sikló. Az elképedés Fogatlan minden barátján látszódott. Bütyök alig tudott hinni a fülének, Böff és Töff befogták a szájukat, hisz eddig nevetve találgatták, mit csinálhatott Fogatlan. Kampó pedig döbbenten nézte barátját. Az Ő dolga volt az, hogy minden nőstény után menjen, de most ezek szerint Fogatlan még ezt is jobban csinálja nála. Talán túl jól.
- Én megmondtam, hogy rossz ötlet mézsört adni, de te sose hallgatsz rám… - Szólalt meg a Fogatlan másik oldalán álló Asztrid, aki szintén leguggolt, s megsimogatta a sárkány fejét, aki füleit lehúzva felült.
- Meg kell keresnem, bocsánatot kell kérnem tőle… - Motyogta, miközben imbolyogva indult volna el, Viharbogár azonban visszafogta, és leültette.
- Azt már nem! Megmondom én, mit csinálsz: fogod magad, és haza mész, megvárod, amíg Hablaty lekezeli a sebet a nyakadon, aztán pihensz! Hagy lenyugodni Hajnalfényt. – Viharbogár parancsként mondta ezeket a szavakat, hangja pedig különösen kemény volt. Fogatlan értetlenül nézett fél rá.
- Hajnalfény? – Kérdezte, furcsállva az ismeretlen nevet. Nem is emlékezett rá, hogy így hívta a sárkánylányt.
- Ezen a néven szólítottad őt. – Felelte Viharbogát, majd szárnyával átölelte, s vezetni kezdte a kijárat felé. Asztrid és Hablaty összenéztek, majd elindultak utánuk.
- Az ünnepség folytatódjék! – Szólalt meg Hablaty, népére tekintve, s hamarosan újra szólt a zene. Viharbogár nem engedte el Fogatlant, hiába akart amaz egyedül továbbmenni.
- Muszáj megkeresnem őt. Lehet, hogy elmegy, és én… - De Viharbogár a szavába vágott, nem hagyva, hogy befejezze a mondatát.
- Nem fog elmenni. A holdsárkányra, Ő beléd szeretett! Hidd el, jobban jársz, ha adsz neki kis időt. Had nyugodjon le. Ha egy hím mérges, kitombolja magát, amit talán pár fa kárára megy. Aztán lenyugszik, és elmegy. De egy nőstény más, Fogatlan. Ha egy nőstény mérges, akkor, ha csak nem akarsz feltépett torokkal feküdni, jobb, ha nem mész a közelébe. Érted? – Kérdezte Viharbogár, letekintve rá.
Fogatlan egy aprót bólintott, a földet fixírozta. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy ezeket mondta fajtársának. Csupán Viharbogár szavai nyugtatták meg bizonyos mértékben, és az az egy mondat ismétlődött a fejében: „A Holdsárkányra, Ő beléd szeretett!” Beleszeretett? Tehát az érzései nem találtak süket fülekre, nem csak Ő kezdett el vonzódni a sárkánylányhoz.
Észre se vette, hogy már hazaérkeztek, és lefektették a kőlapjára. Lassan végighúzta mancsát a kőlapon. Még érezte a sárkánylány illatát. Szemeit lehunyva tűrte, hogy Hablaty kitisztítja a sebeit, váratlanul viszont rámordult, és felé kapott. Hablaty döbbenten kapta el a kezét, és barátja szemeibe nézett. Amaz visszanézett rá, aztán szemei keserűséggel teltek meg, és mancsára fektette fejét. Nem Hablaty hibája volt, ez kizárólag az övé volt, senki másé. Nem kellett volna többet innia, akkor nem történt volna ez meg.
- Pajti. Ne félj, biztosan visszajön. Nem hagyja el a szigetet, ne aggódj. – Lovasa kezét érezte a homlokán, amint lassan végigsimít rajta, majd tenyerét az orra elé tartja. Nem várt, előre tolta fejét, orrát pedig Hablaty tenyerébe simította, lehunyva szemeit. Reménykedett benne, hogy igazat mondanak. Lovasa ezután szelíden megemelte sárkánya fejét, majd elkezdte bekötözni a karmolást. Fogatlan lehunyta a szemeit, s ezt is némán tűrte.
Nem szerette, hogy valamelyik sérült részét bekötözik, mert nem tudta nyalogatni, és zavarta a szaga is. De Hablatyra hagyta, hisz tudta, hogy az Ő érdekében teszi, hogy a seb ne fertőződhessen el.
- Jól van, megvagyunk pajti. Nem vagy éhes, hozzak halat? – Kérdezte mosolyogva Hablaty, sárkánya azonban fintorogva ingatta a fejét. Nem érezte elég jól magát ahhoz, hogy egyen, félt, hogy visszaköszönne. Fejét lehajtotta, szemeit lehunyta, és próbált elaludni. Halk sóhaj hagyta el a száját, mikor Viharbogár kedvesen fejen nyalta, s egy apró mosoly is megjelent a szája szélén. Ezután a két viking és a sikló magára hagyta a félfarkút, hogy nyugodtan pihenhessen.
Fogatlan sikerrel elaludt, és órák múltán, az este beköszöntével ébredt fel. Szemeit nem nyitotta ki, gondolatai pedig már tisztábbak voltak. Azonnal Hajnalfény jutott az eszébe, mire lassan összegömbölyödött. Hajnalfény… Jobb nevet nem is találhatott volna neki, csak a helyzettel volt a baj.
Maga előtt látta a sárkánylányt. Amit mondott, részben igaz volt. Hajnalfény valóban gyönyörűen nézett ki, és… valóban megvolt a maga csábító formája. Elég volt a szemébe néznie, hogy a sárkánylány megigézze tekintetével, akkor pedig bármit megtett volna érte. Igen, szerette volna, ha az övé lenne, és reménykedett, hogy megbocsát neki azért, amit mondott. Bár azt soha nem mondta volna, hogy miket csinálna vele, még olyan dolgokat is, amiket nem akar soha megtenni. Legalább is nem így…
Hajnalfény gyönyörű, és nagyon jólelkű sárkány. Az, hogy néha morgósan viselkedett csak rátett egy lapáttal az egészre. Tökéletesen illett hozzá, és ez tette őt aranyossá is. Lassan kinyitotta szemeit, és maga elé bámult. Muszáj megtalálnia őt, és beszélnie vele. Bocsánatot kell kérnie.
Nagy levegőt vett, majd felkelt a helyéről, és nagyot nyújtózott. Két hét múlva Hablattyal el kell utazniuk, szóval van két hete arra, hogy kibéküljön a sárkánylánnyal. És bár csak négy hónap van hátra addig, de lassanként közeleg a keltetés ünnepe, ami a vikingeknek a Snoggletog.
Tekintete az ágy felé ugrott, mikor halk neszt hallott onnan. Majdnem elnevette magát, s fog nélkül elvigyorodott. Hablaty haja a lehetségesnél is kócosabb volt, bár egy kis része meg volt csavarodva a fiú mellett fekvő Asztridnak hála. Mindketten nemrég aludhattak el, Fogatlan mégis halkan odament hozzájuk, és nézte őket. Mindketten olyan nyugodtak voltak, és boldogok. Lerítt róluk, hogy senki kedvéért nem szakadnának el egymástól, s nem is tudta elképzelni, melyikük lenne veszélyesebb, ha az egyikük bajba kerülne.

Észrevette, hogy a fiú egyik keze lelóg az ágyról, amit megszaglászott, majd ügyesen a tenyerébe bújtatta az orrát, és halkan dorombolt. Lefeküdt végül, s szemeit lehunyva tért vissza aludni. Minden rendben lesz. Pár nap múlva megkeresi a sárkánylányt.

3 megjegyzés:

  1. Hiccstrid *-----*
    Fogatlannal alkoholt itatni. Ez milyen ötlet. XD
    Erre a kibékülős beszélgetésre kíváncsi vagyok.
    Nagyon gyorsan hozd a kövit!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, örülök, hogy tetszett. xD Fogatlannal alkoholt itatni sejtettem, hogy tetszeni fog xD Sietek vele.

      Törlés
  2. Dagur... Dagur... Dagur, Dagur, Dagur....
    WHY?!?!!?!?!??!?!?!?
    Áhhhh.... okay, Fogi nem ihat több alkoholt. Never. Ever.
    "A szíve pedig ott maradt, darabokra törve, vérezve."
    Ez......................................................
    Fogatlan, nem shippellek a mézsörrel....
    Nagyon ajánlom, hogy hamar béküljenek ki ezek ketten, különben lesz ihaj csuhaj, és pápá 4 ker ^^

    VálaszTörlés