10.Fejezet - Hajnalfény felemelkedése

Üdvözletem!

Végre elérkezett a várva várt fejezet. Ez hosszabb lett, mivel az egyik kedvenc ötletem is bele lett rakva, így kíváncsian várom a véleményeket róla. Remélem tetszeni fog nektek, és jó szórakozást hozzá!

És ne felejtsétek a kommenteket se! :D

10.Fejezet

Valódi szerelem

A pár napból egy hét lett, ugyanis mint kiderült, Hajnalfény pofonja felért egy fél agyrázkódással. Fogatlan az eset utáni napon fejfájással és szédüléssel ébredt, amire a reggeli csak egy hányingert adott pluszba hozzá. Gothi, a javasasszony azt javasolta neki, hogy pihenjen, Viharbogár pedig megígértette vele, hogy egy teljes hétig ne próbálja meg megkeresni fajtársát. Ő azonban egyre jobban kezdte azt hinni, hogy a sárkánylány már elment a szigetről, és már rég messze jár.

Viharbogár ugyan megígérte neki viszonzásul, hogy megkeresi a sárkánylányt. Ez részben sikerült is, hisz pár pillanatra látta az egyik nap, s azóta is biztatta Fogatlant, hogy Hajnalfény nem ment el, de lehet, hogy még időre van szüksége ahhoz, hogy visszamenjen a faluba.

Az egy hét leteltével pedig Fogatlan reggel frissen kelt, s alig pár darab halat evett meg, annyira izgatott volt, hogy megkeresheti végre fajtársát. Mielőtt azonban elindulhatott volna egyáltalán, lovasa a hátára ült, fel a nyeregbe, rögzítette lábát, s megsimogatta barátja nyakát.

- Mit gondolsz pajti, megyünk egyet repülni? – Kérdezte a fiú. Sárkánya fülei máris az égnek eredtek, s felcsillanó szemekkel pillantott hátra. Nem is várt tovább, máris kirohant, majd hamar a levegőbe ugrott. Hablaty hamar kifeszítette a farokszárnyat, és nevetve rázta meg barátja fejét, aki dorombolva emelkedett a felhők fölé, hogy aztán egy boldog ordítással zuhanni kezdjen.

- Igen, ez az Fogatlan! – Kiáltott fel Hablaty, s nevetve tárta szét karjait, élvezve a zuhanás érzését, s a hatalmas szelet. Az éjfúria hamarosan felhúzta magát, majd forogva emelkedett újra a felhők fölé, ahol aztán egyenes, nyugodt repülésbe váltott át, Hablatynak pedig első dolga volt kicsit megigazítania a széltől lehetetlenül összekócolódott haját.

- Sosem fogod ezeket megunni, igaz? – Hajolt oda barátja fejéhez, kicsit oldalra dőlve. Fogatlan a nevéhez illő mosollyal válaszolt, s nyelvét oldalt kilógatta szájából, amitől Hablaty nagyot kacagott rajta.

- Ahogy mondod, sose unom meg… - Sóhajtott fel boldogan Fogatlan, megnyalva a szája szélét, s megrázta magát tetőtől talpig. Hamarosan aztán megfordult, és célba vette a házukat. Pár perc elteltével léptek be újra a házba, ahol Asztriddal találták magukat szemben. A lány dúdolva takarított az előszobában, és boldog mosoly jelent meg az arcán, mikor meglátta a két jó barátot.

- Sziasztok. Láttam végre repülhettetek pár kört. – Lépett oda hozzájuk, s megcirógatta az éjfúria orrát, aki ezt dorombolással fogadta, s szemeit is lassan lehunyta a kellemes érzéstől.

- Igen, hála az égnek. Nem igaz, pajti? – Kérdezte a fiú, barátjára nézve, aki csak morgott valamit az orra alatt, s tovább élvezte a kényeztetést. A két viking jót nevetett rajta, aztán Hablaty átölelte a lány derekát, szelíden magához húzta, és lassú csókot váltott vele. Asztrid szíve, mint mindig, most is felgyorsult, és lassan lehunyta a szemeit. Hablaty érezte, amint a lány ellazul a karjai közt, mire megtartotta, majd tovább csókolta. Boldog volt, hogy Asztrid itt volt vele, valamint hogy kettesben lehettek, néha napján hosszabb ideig is.

A csóknak a bosszankodó Fogatlan vetett véget, aki fejét befúrta a két fél közé, majd alaposan arcon nyalta mindkettőt. Asztrid abbahagyta a csók közben a kényeztetését, ami túl jól esett neki ahhoz, hogy szó nélkül hagyhassa a hirtelen abbahagyást.

- Fogatlan! Odinra esküszöm, hogy a szájpadlásodhoz ragasztom a nyelved, te… - Asztrid nagyot kacagott az elkövetkező egy percben, hisz a fiú kergetni kezdte sárkányát, aki vigyorogva menekült, s az egészet még meg is toldotta a sajátos éjfúria nevetéssel. A kergetés végül véget ért, mikor Fogatlan megunta a játékot, s Asztrid mögött keresett menedéket.

- Nahát, a nagy és erős éjfúria azt várja, hogy megmentsem? Hmmm, mit is tegyek…? – Tett úgy Asztrid, mint aki gondolkodik, de nem bírta ki nevetés nélkül. Fogatlan füléhez hajolt, s közben megsimogatta az orrát.

- Menj, keresd meg a fajtársadat, kezdek aggódni érte. Addig is lefoglalom Hablatyot, van pár feladatom számára. – Súgta a lány mosolyogva, majd felegyenesedett, s Hablatyba karolva kezdte a fiút vezetni a kamra felé. – Hablaty, mennyire is vagy jó barátja a seprűnek? – Kérdezte vigyorogva a lány.

- Őőőh, Fogatlan? Pajti, nem akarsz még repülni? – Hablaty próbált elszabadulni, amivel csak azt érte el, hogy Asztrid rögzítette a sárkánynak a farokszárnyát, majd kitessékelte Fogatlant, aki csak vigyorogva nézett barátjára, amíg az ajtó be nem csukódott.

- Hát, így jár az, aki szentségel az asszony előtt. – Nevetett fel Fogatlan a sajátos módján, majd sétálva indult el az erdő felé. Most, vagy soha. Remélte, hogy ki tud békülni a fajtársával.

Eközben az erdő mélyén Hajnalfény a gondolataiba mélyedve sétált. Egy hét elegendő volt neki ahhoz, hogy lenyugodhasson, és ne váljon mérgessé, valahányszor eszébe jut az, amit Fogatlan mondott. A gondolat mostanra se hagyta teljesen nyugodni, mégis úgy érezte, lassacskán félre kéne raknia a kicsinyes gondolatait, és szembenézni azzal, amivel eddig nem tudott.

De a félelmei túlságosan fölé kerekedett. A gondolat, hogy Fogatlan mit gondolna róla, félelemmel töltötte el. Három napig gyötörte rémálom, amiben folyamatosan Fogatlan arcát látta. Az undort, a szégyent, a megvetést, újra és újra. Hallotta a bántó szavakat, és mindig megpróbálta elüldözni a szigetről. Aztán sírva ébredt fel, forrónak érezte az egész testét, és fájdalmas görcs gyötörte a gyomrát. Aztán minden egy pillanat alatt eltűnik, megnyugszik, aztán vagy vissza tudott aludni, vagy felkelt, és elkezdte a napját, még akkor is, ha a nap fel se kelt.

Az egyik ilyen alkalommal látott életében először valami nagyon furcsát. A barlang, amiben megszállt, közel volt ahhoz a helyhez, ahol az óriás, ismeretlen fajú sárkány zuhant le, Fogatlan jóvoltából. Miután nem sikerült visszaaludnia, halászni indult, de döbbenetére a tetem máshogy nézett ki. És a levegő is megváltozott körülötte.

A levegő a téli zord estékhez képest meleg volt, a hó is megolvadt azon a kis tisztáson, ahol a halott sárkány feküdt. Vagyis majdnem halott. Azon a napon vette észre, hogy a sárkány nem halt meg. A zuhanásba nem halt bele, a gerince azonban nem úszta meg, pár csontjával együtt, így mozgásképtelen volt, egészen addig a napig.

Azon a napon ugyanis a sárkánylány szeme láttára hunyt ki az élet utolsó szikrája is a termetes sárkány szeméből. Hajnalfény nem tudta, mégis mi ütött belé, könnyei ugyanis lassan folyni kezdtek. Teljesen megrendült aznap a ténytől, hogy az a sárkány még élt. Egyenesen a szemébe nézett, mikor meghalt. És nem volt más a szemében, csakis a gyötrelmes kín, a fájdalom ezernyi apró, jeges dárdája, amit az egész testében érzett.

A rettegést a kihunyástól, hogy szíve örökre megáll, és soha többé nem dobog. Hogy a drága élet, kiszáll belőle, szeme világa lassan elsötétül, és többé nem marad más, csak a néma, sötétség. A sötétség, amibe hiába kiabál, senki se hallja, ahol képtelen mozdulni, ahol már nem érez semmit. Nem érez többé fájdalmat, nem érzi többé a kínt, amit a napokban átélt, és az az előtti időt, ami alatt lassan öregedett, és ezzel az ép elméje is lassan eltűnt. De többet nem csak ezeket nem érezte, hanem immáron az éltető melegséget se szívében, a szívmelengető érzéseket.

És ezzel nem ért véget a pillanat a sárkánylány szemében. A hatalmas sárkány körül a levegő kavarogni kezdett, és ismeretlen fények jelentek meg. Rémisztő volt a látvány, ugyanis a fényjáték csak a sárkánylány előtti területig terjedt, és nem vetített semmilyen fényt se rá, vagy a többi helyre. Kizárólag a hatalmas holttest körül, a körön belül világított, egyre erősebb fénnyel, míg Hajnalfény már nem tudott tovább odanézni, s a szél miatt véletlen a kör határára lépett.

Aztán a jelenség eltűnt, a szél lecsendesedett, a fák levelei se suhogtak. A sárkánylány lassan kinyitotta szemeit, pupillái pedig szabályos körré tágultak. A tetem sehol se volt, helyén mégis volt valaki. Egy fióka feküdt ott, ahol pár másodperce a sárkány. Látszólag békés álmot aludt, mikor enyhe szellő söpört végig a tisztáson, amitől megremegett a kicsi.

Hajnalfény percekig képtelen volt akkor és ott megmozdulni. Mancsai gyökereket eresztettek a földbe, szíve mintha kihagyott volna egy ütemet, szemei pedig a kis fiókán ragadtak. Nehézkesen sikeredett végül megmozdulnia, mikor a kicsi alig hallhatóan nyöszörögni kezdett a kellemetlen hidegtől, hisz belső tüze még nagyon gyenge volt.

Valami megmozdult ennek hallatán Hajnalfényben. Egy eddig ismeretlen, mégis ismert dolog, amely ott volt minden nőstényben, igaz mindenkiben kicsit máshogy. Egy ősi, és nagy hatalommal bíró erő, mely új fonalakat szőtt gondolataihoz, és ennek a fonálnak a végét az ismeretlen fajú fiókához kötötte.

Megemelte jobb mellső mancsát, és lépett egyet, aztán következett a többi mancs. Lábai remegtek alatta, mégis stabilan lépdelt egyre közelebb a kicsi sárkány felé, aki egyre csak remegett a hidegtől. Hamar odaért hozzá, és lassan felé nyúlt mancsával. A kicsi pontosan akkora lehetett, mint az Ő mancsa. Szelíden végigsimított a hátán, majd lehajolt, és megszaglászta.

„Nem hagyhatom itt egyedül.” Gondolta magában a sárkánylány. „Nem bírná a hideget, és ha túl is élné, a vaddisznók vagy a farkasok biztos végeznének vele.” Felkelteni viszont nem szerette volna, de itt maradni se lett volna jobb. Szárnyával végül óvatosan felemelte, és visszavitte magával a barlangba.

A kicsi rá három nap múlva ébredt fel, egyik alkalommal, mikor Hajnalfény visszatért a halászatból. a kis fióka nagyon megrémült, mikor egyedül találta magát egy barlangban, szája sírásra görbülte, és szemei sarkában is ott gyűltek a könnycseppek. Mikor meglátta őt, csak nagyobb lett rajta az ijedtség, és hátrálni kezdett.

- Hé. Semmi baj kicsi, ne félj tőlem. Nem bántalak. – Hajnalfény lassan lépdelt közelebb hozzá, fejét leengedve a szintjére, és lágyan mosolygott rá. Szemei csillogtak a kicsi fenséges látványától, emellett rettentően aranyosnak találta. Igyekezett nem fenyegető lenni, ahogy közeledett hozzá, a kicsi pedig lassan végre megállt, és hagyta, hogy a sárkánylány beérje őt, bár továbbra is félt tőle.

Hajnalfény lefeküdt elé, s előre hajolva megszaglászta a kicsit, aki ugyan így tett. A sárkánylány kedvesen fejen nyalta, karmával pedig óvatosan megcirógatta a kicsi állát, aki hangos dorombolásba kezdett, és közelebb bújt hozzá. Egészen gyorsan megkedvelte a sárkánylányt, hamarosan pedig a mancsai közt feküdt, s aranyos mosollyal fektette fejét az éjfúria mancsaira. Azóta állandóan mellette van, minden nap.

A mai nap reggelén is halászni ment a legközelebbi folyóhoz, ahol elég kicsi halakat is tudott fogni, amiket a kicsi gond nélkül megehetett. Valahányszor eszébe jutott a kicsi, olyankor elfeledhette Fogatlant. A szél felé fújt, így hamarosan aztán kénytelen volt megállni, szemei pedig elkerekedtek.

Fogatlan illatát érezte, és nagyon is erősen. Közel van. Megrohamozták az egy hete történtek, lábai pedig enyhén remegni kezdtek. Fogatlan kedves, de vajon hogyan fog most viselkedni, most, hogy olyan csúnyán helyben hagyta?

- Hajnalfény! – Jött egy kiáltás hamarosan, mire lassan megfordult. Fogatlan jó pár méterre állt, így még el tudott volna menekülni, de nem akart. Szembe kell néznie a félelmeivel. El kell mondania neki mindent. A félfarkú hamar megtette azt a pár métert, és megállt fajtársa mellett. Látni lehetett rajta a megkönnyebbülést, hogy itt látja, szemeiben pedig boldogság csillant.

- Hajnalfény, én nagyon sajnálom azt, ami az ünnepségen történt! Egy kicsit túl sokat ittam abból a mézsörből, és hát… tudod… - Kezdte a bocsánatkérést Fogatlan, szemeiben őszinte sajnálattal, amiért azokat mondta neki. Hajnalfény pedig eleinte nem jutott szóhoz. Arra számított, hogy Fogatlan hangja vészesen halk és fenyegető lesz, és biztosra akar majd menni abban, hogy a sárkánylány megbánja azt, amit tett. Most mégis, itt áll előtte, a hangja sajnálkozó, bocsánatot kért. Mikor pedig lassan felemelte tekintetét, hogy farkasszemet nézzen fele, a szemeiben megbánást látott.

Valóban létezik ilyen hím? Abban a pillanatban az is eszébe jutott, hogy csak megőrült, az utóbbi heteket csak hallucinálja, és a haláldal szórakozik vele. Ez a gondolat addig ment, míg tapogatni kezdte Fogatlan arcát, hogy meggyőződjön róla, igaza van e. Mancsával addig tapogatta, míg valahogy a nyakán lévő hegre nem tévedt a mancsa.

- Hajnal…? – Az említett felkapta fejét, és mélyen fajtársa szemeibe nézett, s azok mögé. Látni vélte a lelkét, Fogatlan valódi személyiségét, melyet tettei is visszatükröztek. Ráeszmélt, mit is csinált épp, s érezte, hogy lassan elpirul.

- É-én sajnálom… - Kapta el mancsát a sárkánylány, s a földet kezdte piszkálni egyik karmával, miközben kerülte a tekintetét. – T-túlreagáltam a dolgot, sajnálom. Nem kellett volna, hogy megkarmoljalak. – Tette hozzá még, egy pillanatra felpillantva rá. Az alatt a pillanat alatt is láthatta a Fogatlan arcán megjelenő mosolyt, és nyugodt tekintetet.

- Nem haragszom, Hajnal. Megérdemeltem, akinek haragudnia kéne, az te vagy. – A félfarkú lassan megfogta a mancsát, és kicsit megemelte. A szemébe nézett, majd lehajolt, és megnyalta Hajnalfény mancsát, hogy aztán ismét felnézzen rá. – Megbocsátasz?

Hajnalfény lefagyottan állt, elkerekedett szemekkel nézte Fogatlant, s el se merte hinni, hogy ez vele történik meg. Mit tett Ő, hogy Fogatlan ilyen kedves vele? Nem tudott szólni, csöndben figyelte, miközben szíve egyre hevesebben dobogott, a fejét lassan lehajtotta, így a mancsukat kellett néznie.

Igen, Fogatlan megérdemli, hogy mindent tudjon róla, még a múltja rosszabb részeit is. Lassan megemelte tekintetét, s ezúttal Fogatlanon tartotta, és aprókat bólogatott.

- Én… megbocsátok Fogatlan. Én… igazából csak túlreagáltam… Ne-nem akartam megint… olyan helyzetbe kerülni… - Magyarázta halkan a sárkánylány, mélyen a szemébe nézve. Tudnia kell, el kell, hogy mondja neki. Már látta megjelenni fajtársa szemében az értetlenkedést, látta, amint lassan szóra nyitja a száját, hogy visszakérdezzen.

- Olyan helyzetbe? Hajnalfény, én… Szeretném tudni, mi nyomja a szívedet. Láttam rajtad a hezitálást, valahányszor kettesben voltunk, vagy a közelemben voltál. Történt valami, mielőtt ideérkeztél? Vagy... – Egy karom az ajkán. Ez fojtotta belé a szót, s meglepett tekintettel nézett a sárkánylányra, akiről mintha valami teher esett volna le. Végre elmondhatja valakinek, aki talán… talán nem fogja megvetni őt emiatt.

- Elmesélek mindent, ígérem. De sétáljunk egyet közben, mert szeretnék halászni. – Felelte a sárkánylány. Elvette karmát fajtársa ajkairól, majd nagy levegőt véve folytatta útját, oldalán a várakozóan lépkedő Fogatlannal.

- Tudod… A csapatomban, már egy éves koromtól kezdődően a csapat kuruzslója tanított engem. Megtanított mindenre, amit a fajtámról tudni kell, aztán a saját tudását kezdte el átadni nekem. Minden növény nevét és tulajdonságát megtanította. Másfél évig tanított, amíg el nem hunyt. Az alatt az idő alatt át kellett vennem e helyét. – Kezdte el halkan a magyarázatot a sárkánylány, amit Fogatlan kíváncsian hallgatott.

- Szóval te kuruzsló vagy a sárkányok közt? Úgy hallottam még régebben, hogy képesek vagytok napokra is elfojtani egy sárkány tüzét, és képesek vagytok megmenteni akár egy már félig levágott lábat, vagy egy reménytelenül eltört szárnyat. – Fogatlan mosolyogva mondta ezeket, mire a sárkánylány hangosan felnevetett. Hangja gyönyörűen végigzengett az erdőn, az a kevés madár is, ami csiripelt, elhallgatott, csak hogy hallhassa. Fogatlannak a lélegzete is elakadt, és elvarázsoltan hallgatta, égnek álló fülekkel. A sárkánylány nevetése végül lecsillapodott, és mosolyogva nézett fajtársára.

- Hát, nem tudom. Talán egy kicsit túlságosan kiszínezték a történeteket, nem gondolod? – Aranyos kuncogás, majd mosolyogva haladt tovább, szeme sarkából nézve Fogatlant, aki kicsit lehúzta füleit. Szépen idiótát csinált magából, s inkább meg sem szólalt, nehogy valami újabb hülyeséget mondjon.

- Bár ki tudja. Talán egy sárkány tüzének az elfojtása igaz. – Lépett hirtelen közelebb hozzá, szemeit lassan összehúzva, s így nézte a megrettent Fogatlant, kinek arca lassan a hó színét vette fel, füleit pedig jobban lelapította. Még a hideg is kirázta, mikor meglátta a sárkánylány résnyire nyitott szemében a nőstények vadságát, és nagy sóhaj hagyta el a száját, mikor végül Hajnalfény továbbment, arcán mosollyal.

- Úgyhogy jobb lesz, ha vigyázol bizony! – Kuncogott a sárkánylány előre tekintve, s nagy levegőt vett.

- És… Ez miért nyomja a szívedet? – Kérdezett rá szelíd, megfontolt hangon fajtársa, mire a sárkánylány majdnem orra bukott. Szinte el is felejtette, így a boldogság most hirtelen eltűnt róla, és máris visszaköltözött belé a félelem, a visszahúzódás. Lassan megállt, s enyhén lentebb hajtotta a fejét.

- Hát… nem igazán. E-egy kuruzslónak, vagy gyógyítónak néha… néha egyáltalán nem sérüléseket kellett gyógyítania… - Motyogta halkan Hajnalfény, lehunyva szemeit. Fogatlan oldalra döntött fejjel állt meg mellette, és érdeklődve nézte a sárkánylányt. Tán Hajnalfény nem is tudhatta, de kicsit elfordított fejjel, és lehunyt szemmel csak kihangsúlyozta arca vonásait, amik lenyűgözték a félfarkút.

- Akkor miket? – Jött a szelíd, kíváncsi kérdés Fogatlantól. Láthatta a sárkánylányon, hogy valami valóban félelmet kelt benne, így igyekezett minél kevésbé erőltetni a dolgot.

- Tudod… Egy gyógyítónak olykor segítenie kellett a… hímeken. Ha a párjuk esetleg beteg lett, vagy hosszabb időre elutazott…. – Felelte a sárkánylány, jobban összehúzva magát, s félve tekintett Fogatlanra. Fajtársa szemei lassan elkerekedtek, mikor rájött, hogy mit is kellett csinálnia a sárkánylánynak. A legmegrázóbb az volt számára, hogy ezt ilyen fiatalon kellett neki végigcsinálnia, úgy, hogy még be se töltötte akkoriban a negyedik életévét.

- F-fogatlan, én… Egy hete azt mondtad, hogy… ha akarod, én itt vagyok, nem ellenkezek. Hisz ez is a feladata volt egy kuruzslónak, bár úgy hiszem, hogy csak a csapatomban lehetett így, de… - Nem tudta befejezni, a szava elakadt, ugyanis Fogatlan közelebb lépett hozzá, s szárnyaival lassan átölelte. A sárkánylány enyhén remegve lassan feltekintett rá, most azonban nem tudott volna semmit sem kiolvasni fajtársa tekintetéből. Nem akarta ezt most, de nem akart elmenni. Nem akarta, hogy Fogatlan elkergesse. Ha kell, mindent megtesz, amit mond, csak hogy ne kelljen elmennie. Lassított felvételként látta, amint Fogatlan ajkai lassan kinyílnak. Most beteljesül a rémálma, és az miatt, hogy ezt elmondta neki, undorodni fog tőle. Vagy kihasználja az alkalmat, és a játékszere lesz.

Fogatlan viszont semmi ilyet nem tervezett. Tekintete elsötétült, s csöndben, elgondolkozva figyelte a sárkánylányt. Megrázta, hogy ilyen dolgokra vették rá a gyógyítókat, hogy szépen lassan bemagoltatták nekik, és velük együtt Hajnalfénynek is, hogy ez a feladataik közé tartozik. Hajnalfény tehát ezért volt visszahúzódó, amikor csak az lehetséges volt. Most pedig félt. Érezte, ahogy körbelengi őt a félelem mindent átható szaga, látta, amint enyhén remeg, összehúzza magát, és lassan felnéz rá. Száját lassan szóra nyitotta.

- Nem. – Egy egyszerű szó, most mégis nagyon sok jelentéssel bírt. A sárkánylány megrezzent, majd lefagyott, mikor megértette, Fogatlan mit is mondott. Nem? Nem akarja elűzni? Ő… nem akarja a magáévá tenni? Aztán a gondolat folytatódott. Lehet, hogy nem tetszik neki? Nem tartja eléggé szemrevalónak? Talán undorodik tőle? Nem akar mocskossá válni, amilyen mocskos a sárkánylány? Szemeiben könnyek jelentek meg, miközben lehajtotta a fejét. Lehet, hogy valóban így van. Lehet, hogy mocskosnak tartja, ugyan úgy, ahogy Ő…

Fogatlan szintén lehajtotta a fejét, hogy aztán homlokon nyalhassa Hajnalfényt. Elszomorították a könnyek, amit a szemeiben látott. Talán mégse kellett volna nemet mondania, mert így most megbántotta? Nem, biztos benne, hogy valami másra gondolhatott a sárkánylány, ami most megríkatta. Mancsával gyengéden megemelte a fejét, az állánál fogva, majd elkezdte lenyalogatni könnyeit. Érezte, amint Hajnalfény megfeszül, aztán pár pillanat múlva lassan az ölelésébe borul, így Fogatlannak kellett megtartania.

Miért teszi ezt? Hajnalfény nem értette, hogy Fogatlan miért emelte meg a fejét, és kezdte el nyalogatni az arcát, ezzel lenyalva könnyeit. Hát nem undorodik tőle? De akkor miért van még itt? Miért nem hajtotta el a szigetről? Próbált ésszerű okot kitalálni, de nem sikerült, végül lassan elengedte magát. Érezte, amint Fogatlan megtartja mancsaival, és lassan megöleli. Szemeit lehunyta, és lassan nagy levegőket vett. Fogatlan illata lassan újból körbe lengte, a nyalogatás pedig túl kellemesnek hatott, így lassan kezdett megnyugodni.

Bármi miatt is van most itt Fogatlan, hamarosan már kizárhatta egymás után a negatív okokat. Akkor viszont csak egy dolog miatt lehet itt: miatta. Fontos… lenne számára? Számítana neki? A nyalogatás hamarosan abbamaradt, így lassan szemeit is kinyithatta.

- Nem használlak ki, Hajnalfény. Nem tudtam, hogy ezekre vettek téged rá, és most már értem, miért viselkedtél így. És hogy miért lettél mérges egy hete. Azt remélted, hogy végre vége lehetett azoknak az időknek, erre jöttem én, és félreértve a helyzetet kiszakítottalak ebből a hitből. Sajnálom, és ígérem, nem foglak kihasználni, és nem fogok semmit se rád erőltetni. – Fogatlan ekkor lassan lehajolt a nála alacsonyabb, és valamivel kisebb fajtársához, és egy szelíd mozdulattal, lassan megnyalta az orrát. Az érzés számára nagyon jó volt, és lassan elmosolyodott.

Hajnalfény elvarázsolva hallgatta Fogatlant, mikor pedig orron nyalta, elakadt a lélegzete. A meleg, puha nyelv, ahogy lassan végighaladt az orrán, majd eltűnt, kellemes érzést ébresztett fel benne. Szemeit lassan behunyta, és most először nagy levegőt vett. Mikor pedig lassan kifújta, úgy érezte, hogy minden teher elhagyja a vállát. Három év óta végre ki tudta fújni az összes levegőt a tüdejéből. Nem kellett már magát erősnek mutatnia. Szemeit lassan kinyitotta, és felnézett fajtársára. Az arcáról nem lehetett semmit se leolvasni, szemében azonban látta, hogy válaszra vár. Hezitálni kezdett. Ki ne hezitált volna? Nem akarta megbántan, de elsietni se akarta a dolgokat. Végül szemeit lassan lehunyta, s igyekezett a szívére hallgatni. Feje lassan mozdult előre, nyelve lassan kicsúszott ajkai közül, és orron nyalta Fogatlant.

Az érzés feledhetetlen volt mindkettejük, de legfőképp Hajnalfény számára. Miután viszonozta, érezte, amint Fogatlan szárnyai gyengéden, de határozottan körbezárják, és lassan közelebb húzza magához, így érezhette a belőle áradó hőt. Orrát nekinyomta fajtársa nyakának, és lassan vett nagy levegőket. Most egészen más volt Fogatlanhoz bújni. Már bármilyen rossz gondolat nélkül élvezhette a közelségét. Fejét lassan aztán hátrébb húzta, s szemeit kinyitotta, hogy rá tudjon nézni. A félfarkú arcán egy boldog mosoly ült, szemei pedig csillogtak az örömtől. Fogatlan lassan közelebb hajolt hozzá, és a fülébe suttogott.

- Szeretlek. – Súgta lágy hangon, aztán megnyalta a fülét. Hajnalfény megborzongott, szíve pedig hevesebben kezdett verni, miközben lélegzete elakadt. Szemeiben örömkönnyek jelentek meg, miközben Fogatlan hátrébb húzódott, hogy láthassa a sárkánylány reakcióját. Nem kellett sok, fajtársa szinte felborította Fogatlant, és a nyakába vetette magát, hogy szorosan megölelhesse.

- Én… én is szeretlek… – Felelte halkan a sárkánylány, s ezúttal Ő nyalta meg párszor fajtársa füleit. Fogatlan jót nevetett a reakcióján, és persze máris visszaölelte. Percekig álltak ott, egymást ölelve, mikor a sárkánylány kicsit lenyugodott, majd egy félénk mosollyal szelíden elhúzódott.

- Köszönöm Fogatlan. Nagyon sokat jelent az nekem, hogy nem tartasz… tudod. – Magyarázta hálásan Hajnalfény, s ez a hála a szemeiben is ott volt, nem csak szavaiban és hangjában.

- Persze, hogy nem tartalak annak, Hajnalfény. Ennek nem szabadna egy csapatan sem megtörténnie. – Felelte Fogatlan, mikor eszébe jutott valami. – Volt… valaki, aki ezt gondolta rólad? – Jött a szelíd kérdés, de elsőre tolakodónak érezte ezt. Hajnalfény tekintete sötétebb árnyalatot vett, mosolya lassan lelankadt. Remélte, hogy nem fog rákérdezni, bár nem értette, miért áltatta magát azzal, hogy nem kell beszélnie róla.

- Hát… tudod, Fogatlan. Nem te vagy az első, akibe beleszerettem. Volt előtted egy… másik hím. Ugyan úgy viselkedett, mint te, ugyan annyira kedves volt. Fióka korom óta ismertem, az édesapám egyik barátjának a fia volt. Jobban kedveltük egymást, mint két átlagos barát. – Magyarázta a sárkánylány, lassan lehajtva fejét. Tekintete szomorúságot tükrözött vissza, s mikor enyhén összehúzta magát, látni lehetett rajta, mennyire is sebezhető most.

- Ő… Majdnem teljesen rád hasonlított. De mikor elmondtam neki ezt, ő… ő… - De a sárkánylány képtelen volt kimondani. Könnyei folyni kezdtek, s elsírta magát. Fogatlan döbbenten nézte, de hamar odalépett hozzá, és szárnyai közé zárta. Hajnalfény csendesen sírdogált, Fogatlan pedig nyugtatón szuszogott neki, lassan simogatta a nyakát, és folyamatosan ölelte.

- Cs… Nincs semmi baj. Az már a múlté, az egésszel együtt. – Csitítgatta halkan, és gondoskodón tartotta ölelésében, enyhén még dülöngélni is kezdett. A sárkánylányra különös hatással volt ez a gesztus, s mintha lassan elkezdett volna megnyugodni. Mikor rájött, hogy Fogatlan mennyire is figyelmes, egy apró mosoly jelent meg az arcán, amit hamarosan fajtársa nyakába fúrt, amit váratlanul megnyalt. Fajtársát nyílván valóan meglepte a dolog, de mosolya nagyobb lett, mikor meghallotta a halk hümmögést, és hogy az ölelés kicsit szorosabbá válik körülötte. A kellemes ringatózás… Mintha Fogatlan egy fiókát ringatna. Fiókát… A fióka.

- Fogatlan… - Szólalt meg hamarosan Hajnalfény lassan elhúzva a fejét, hogy a szemébe nézhessen. – Nekem halásznom kellene már. Tudod, kicsit éhes vagyok, és van valaki, akinek a gondját kellene viselnem. – Kezdte a sárkánylány, Fogatlan pedig kíváncsian oldalra döntötte a fejét.

- Valakinek a gondját kell viselned? Ez esetben segítek halászni. – Engedte el lassan Fogatlan, de indulás előtt még orron nyalta. Hajnalfény pár pillanatra most is lehunyta a szemeit, élvezve a röpke pillanatot, majd arcán újfent mosollyal indult el a folyó felé.

- Tudod… Ez egy különleges valaki, akiről gondoskodnom kell. – Nézett Fogatlanra a sárkánylány, aki kíváncsian oldalra döntötte a fejét. – Azért különleges, mert te is ismerheted. – Tette hozzá még a sárkánylány, majd pedig a folyóba lépdelve elkezdte kifogni a halakat. Egészen könnyen ment neki, hisz a folyó viszonylag sekély volt, a halak pedig fürgék ugyan, de nem eléggé.

Fogatlan csöndben bólogatott, és máris beállt fajtársa mellé, hogy hatékonyabban halászhassanak. Nem telt el két perc se szinte, mikorra már tele volt a gyomruk még ficánkoló halakkal, s még későbbre is félre tehettek, Hajnalfény pedig elsőként a kicsinek tette félre a halak nagy részét. A barlanghoz visszavezető utat szótlanul tették meg, Hajnalfény pedig a barlangba belépve elmosolyodott.

A kicsi, ezüstös pikkelyű sárkányfióka csak most kezdett el ébredezni. Nehézkesen, még csukott szemmel ült fel, s hatalmasat ásított. Fogai fehéren megcsillantak, vastag, villás végű nyelve pedig felfele kunkorodott. Ezt követte aztán a szemtörölgetés, majd egy újabb ásítás.

- Mami? – Jött végül a halk kérdés. A fiókának viszonylag vékony hangja volt, ahhoz képest, hogy hím, mikor pedig meglátta a barlangba belépő Hajnalfényt, arca menten éberebb lett. – Anyu! – A kicsi boldog kacarászással, bukdácsolva futott máris nevelője felé, aki nevetve kapta fel szárnyaival, s menten megölelgette, majd fejen nyalta.

- Jól van kincsem, a mami itt van. – Szeretgette tovább, amit a kis fióka dorombolással fogadott, mikor viszont megérezte az idegen szagot, és megpillantotta a forrását, szemébe rémület kúszott, s menten elbújt a szárnyak között.

Fogatlan pedig megdermedve, elkerekedett szemekkel nézte azt a helyet, ahol az előbb még láthatta a fióka fejét. Teljes mértékben hasonlított… arra a sárkányra, akinek majdnem a vacsorájaként végezték. De ha az meghalt, akkor lehet, hogy ez a kicsi fióka a… az ő fiókája volt?

- Talán nem fogod elhinni, de ez az apró csöppség az a hatalmas sárkány, aki lezuhant. Nem értem, hogy történhetett, de egy különös fényjelenség során ez a kicsi fióka volt a test helyén. – Magyarázott halkan Hajnalfény. Lassan elhúzta szárnyát, és megsimogatta a kicsit, aki mancsai közt kereset menedéket az idegen elől.

- Anyu, Ő ki? – Kérdezte halkan a kicsi, felemelve tekintetét a sárkánylányra, aki mosolyogva nézett le rá, és lassan ringatni kezdte.

- Az Ő neve Fogatlan. Ő barát, nem kell tőle félned kicsim. – Magyarázta a kicsinek, orrát hozzá bújtatva. A kis fióka nyugodtabbá vált, és dorombolva bújt Hajnalfényhez, fél szemmel közben Fogatlant nézve. Szemében kíváncsiság csillogott. Amaz egy percig nem is tudta, mit mondjon, csak csöndben nézett továbbra is a fiókára. Hajnalfény kezdett kicsit elbizonytalanodni, hogy jó ötlet volt Fogatlant a kicsihez vezetni, de megnyugodott, mikor az végül megszólalt.

- Szia, kicsi. – Köszönt szelíd, kedves hangon Fogatlan, közelebb lépve Hajnalhoz, s odahajolva a fiókához, megszaglászta. Határozottan ugyan az a sárkány volt, mégis más kicsit, de erről nem mondott semmit. A kicsi kíváncsian nyúlt előre mancsaival, amik Fogatlan orrán végezték, s nevetve próbált meg felmászni Fogatlan fejére, ami persze nem sikerült, így csupán Fogatlan mancsai közt végezte. Hajnal jót nevetett ezen, Fogatlant pedig csak megmosolyogtatta a dolog. Nem lehet gond belőle, ha velük marad. Hamarosan azt vehette észre, hogy a mozgolódás a mancsai közt abbamaradt, mire lenézett a kicsikre. A fióka úgy tűnt, hogy Fogatlan ölét is kényelmesnek tartotta, így hamarosan elnyomta ott az álom.

- Úgy tűnik, hamar megkedvelt téged a kicsi. – Szólalt meg halkan Hajnalfény, kicsit közelebb húzódva Fogatlanhoz, félig be a szárnya alá. Fogatlan csak bólogatott, s Smaragdzöld szemeivel Hajnalfényre pillantott. Az előbb el is felejtette azt a rövid időt, amit együtt töltöttek, ezért meglepte fajtársa mozdulata, de mikor amaz felnézett rá, a szemeibe, hamar eszébe jutott minden. Halovány mosoly jelent meg az arcát, miközben orruk közt a távolság lassan csökkenni kezdett. Hajnalfény pedig hirtelen előre tolta fejét, s orrukat összedörzsölte. Fogatlanból ez egy halk dorombolást váltott ki, s állon nyalta szerelmét.

- Fogatlan… - Súgta Hajnalfény mosolyogva, ragyogó szemeivel nézve fel a félfarkúra, aki nyugodt tekintettel nézett vissza rá. Fogatlan arcán szintén ott volt a mosoly, ami most visszatükrözte szeretetét. Hajnalfény azonban végül elvette tekintetét, majd nagy levegőt véve kicsit odébb lépett, így kikerülve Fogatlan szárnya alól.

- Nézd, én… Valóban beléd szerettem, már pár nappal az után, hogy a szigeten kötöttem ki. Afelől senkinek se lehetne kétsége, hogy elmegyek, mert Asztridot sem akarom itt hagyni… és téged sem. De… kell nekem egy kis idő. Idő, hogy összeszedhessem a gondolataim. Még csak nagyon keveset tudok rólad, így szeretnélek jobban megismerni téged, és a múltadat. Ugye megérted? – Magyarázott lassan a sárkánylány, végig Fogatlant nézve, fejét pedig enyhén le is hajtotta. Bár tudta, hogy Fogatlan természetesen megértené, és nem bántaná meg azzal, hogy időt kér. Mégis lehajtotta a fejét, hisz anyjától megtanulta, hogy a hímek könnyebben beadják a derekukat, ha így viselkednek. Egy pillanatra átfutott a gondolatai közt az, hogy így könnyedén manipulálhatná őt, talán az énekével együtt bármire rávehetné…

De őt nem így nevelték. És szereti Fogatlant, nem teheti meg ezt vele, soha nem fogja. Látta az arcán, hogy enyhén elkomorodik, majd nyugtatón elmosolyodva bólintott, és lehajolva hozzá orron nyalta.

- Persze, hogy megértem, Hajnal. Én is szeretnélek kicsit jobban megismerni. – Felelte Fogatlan, majd az ölében alvó fiókára nézett. – És addig is van kivel foglalkoznunk. – Tette hozzá, ami a sárkánylány arcára újra mosolyt idézett elő. – Jut eszembe… nem kéne felébreszteni? Még nem reggelizett. – Tette még hozzá Fogatlan, megcirógatva a kicsi arcát, akinek egy édes vigyor jelent meg az arcán.

- Nem, aludjon csak. Ha most felébreszted, száz százalék, hogy nem fog nyugton maradni. Nagyon izgága tud lenni. – Magyarázta kuncogva a sárkánylány, s lefeküdt előtte. – Fektesd el a hátamon. Menjünk haza. – Fogatlan arcán megjelent egy örömteli mosoly ennek hallatán, s óvatosan felfektette Hajnalhátára a kicsit, s együtt indultak ki a barlangból.

A Haddock ház felé közeledve Fogatlan óvatosan átvette szárnyával a kicsit, s igyekezett lassan lépkedni, nehogy felébredjen a kicsi akár az enyhe rázkódásra is. Sejtette, hogy Asztrid nagyon fog örülni Hajnalfénynek, s éppen ezért vette át. Sejtése pedig be is igazolódott, ugyanis Hajnalfény amint belépett a ház ajtaján, a szőke felragyogó arccal rohant oda hozzá, s átölelte sárkánya nyakát.

- Istenek, hát visszajöttél! Annyira féltem, hogy már nem leszel itt, és… - Hajnalfény egy arcon nyalással hamar elhallgattatta, s szárnyaival betakarva húzta magához, mancsaival szorosan megölelve. El is felejtette, hogy mennyire is hiányzott már neki az első naptól fogva ez a kis viking. Fogatlan elmosolyodva nézte a kis jelenetet, mikor meglátta a hátrébb álló Hablatyot. Az ajkába kellett harapjon, hogy ne nevessen fel hangosan, ami még így is rázta, ugyanis lovasára egy köntös volt kötve, fejére pedig valami fodros fejdísz, kezében seprűvel. Nevetséges látvány volt, az arckifejezése pedig csak rátett egy lapáttal.

Hajnalfény megemelte a halk, visszafojtott nevetésre a fejét, s értetlenül nézett Fogatlanra, aki továbbra is tartva magát, remegve a visszatartott nevetéstől, előre bökött orrával. Hajnal az adott irányba nézett, s kuncogni kezdett, szemei lehunyva. Hablaty lehajtotta fejét, arca elsötétült, s megszorította a seprű nyelét.

- Az istenek utálnak engem… - Morogta az orra alatt. Ezt persze barátja nem hagyhatta tétlenül, s fülig érő vigyorral ment oda hozzá, hogy alaposan képen nyalja.

- Vagy csak Asztrid kicsit eltért a takarítástól, és átment öltöztetésbe. – Nevetett barátján Fogatlan, majd körbejárva és dorombolva dörgölőzött hozzá, simogatást várva. A fiú letörölte arcáról a nyálat, majd halvány mosollyal tette sárkánya homlokára a kezét. Eztán egy halk, nyivákolásszerű hangot hallott sárkánya szárnya alól, mire kíváncsian nézett barátja szemeibe.

- Fogatlan? Ki van veled pajti? – Kérdezte kíváncsian, mire az éjfúria gyengéden a mancsai közé vette a fiókát, aki épp a szemeit törölgette, majd édesen ásított egyet. Hablaty szinte megigézve nézte a sárkányt, enyhén oldalra döntött fejjel.

- Nahát… még sosem láttam hozzá fogható sárkányt. Vajon milyen fajtájú lehet? – Kérdezte magától a fiú, lassan a kicsi felé nyúlva. Mikor a kicsi észrevette az újabb idegent, aki ráadásul egy ember volt, halkan nyöszörögni kezdett félelmében, s próbált elbújni Fogatlan szárnya alá, az viszont szelíden megtartotta.

- Nincs semmi baj. Nem bántalak, nem kell félned. – Hablaty megállította előtte kezét, s szemeit mosolyogva lehunyta. A kis sárkányfióka értetlenül, remegve nézte maga előtt a kezet, s tanácstalanul pillantott fel Fogatlanra, aki bátorítón bólintott egyet. A kicsi megszaglászta a kezét, feje azonban megállt a tenyere előtt, s végül lassan lehunyt szemmel nekinyomta a fejét. Hablaty mosolyogva simogatta meg a kicsi hátát, aki dorombolni kezdett.

- Úgy tűnik szelíd a fajtája. Bár, az összes sárkány fiókája szelíd. – Nevette el magát, mikor Asztrid s meglátta a kicsit. Kezét szája elé kapta, majd elolvadva térdelt le Fogatlan elé.

- Istenkén, de aranyos! – S ezzel kérdés nélkül átvette Fogatlan mancsai körül a kicsit, és babusgatni kezdte. A kicsi megilletődve nézte egy ideig csöndben, de végül egészen gyorsan megszerette a szőkét, és hangos dorombolások közepette bújt hozzá, amitől a lány csak jobban elolvadt. Hablaty idő közben kiszökött a házból (előtte persze levette a nagyon utált ruházatot), s sietett Halvérért, hátha tud valamit róla.

- Óóóh, csodás! Egy újabb sárkányt írhatunk bele a sárkányok könyvébe! – Az Ingerman fiú nem is reagálhatott volna másképp, s mire Hablay kettőt pisloghatott volna, az már ott sem volt. Futva érte csak utol, amihez nem tudott mit hozzá fűzni. Halvér azonban mikor meglátta az épp reggeliző kicsit Hajnalfény mellett, olyan dolog történt, ami eddig soha: elejtette a sárkányok könyvét. Csak egy apró dolog, mégis elképzelhetetlen az, hogy Halvér ne próbált volna meg utána kapni, vagy aggódni amiatt. A könyv egy hangos csattanással érkezett a földön, amitől a kicsi rémülten iszkolt be nevelője mögé, s onnan pillantott ki az Ingerman fiúra.

- Lehetetlen… - Súgta Halvér elkerekedett szemekkel. Láthatóan nagyon el volt képedve attól, amit látott, s csak másodpercek múlva tért magához, mikor Hablaty csettintgetni kezdett az arca előtt.

- Hahó, Halvér? Mi történt? – Kérdezgette Hablaty a barátját, miközben felvette a könyvet, s átadta a fiúnak, aki lassan az asztalhoz sétált, és letette a könyvet.

- Hablaty, ez… ez lehetetlen. Emlékszel még a sárkányszemre, és a feljegyzésekre, amiket készítettem róla? – Fordult felé, még mindig lesokkoltan. – Mert ez a sárkány is benne volt. Hablaty, a sárkányszemben ezt a fajt kihaltnak nyilvánították, mert évek óta egyet se láttak belőle. Egy törzs könyvében sem szerepel, még az ősrégi feljegyzésekben is csak pár mondat van róluk. És most itt van egy! – Magyarázta Halvér, teljesen beleélve magát a helyzetbe, s a fiókára nézett. Szemei felragyogtak a lehetőségtől. – Csak nagyon kevés adatot írtak le róla. Szikla osztályú, de bármilyen környezethez tud alkalmazkodni. Az a szóbeszéd járta még évszázadokkal ez előttről, hogy ez a faj az első sárkányfajták között volt.

- Szóval… Azt mondod, hogy egy kihalt és rég elfeledett sárkányfaj egyik, és az is lehet, hogy utolsó példánya van itt? – Próbálta megérteni Hablaty. Nem tudta elképzelni, hogy hogy lehetséges az, hogy eddig senki se látott még ilyen sárkányt hosszú éveken keresztül. – Nos, ez azt jelenti, hogy mégsem haltak ki. Az is lehet, hogy akkor ugyan az történt velük, mint az éjfúriákkal. – Simogatta meg sárkánya fejét, és elgondolkozva nézte az idő közben ismét a halakhoz merészkedő fiókát.

- Hát, azt se hinnék el, hogyan találtam rá… - Forgatta a szemét Hajnalfény, elindulva az ajtó felé. Látta Fogatlan kérdő tekintetét, de csak rámosolygott, majd kilépett az ajtón, s nagy levegőt vett. Időt kért Fogatlantól, valóban. De volt út közben ideje egy kicsit gondolkodni, és egy elhatározásra jutott. Megteszi az előkészületeket a kellő pillanathoz, s a holnapi napon meg fogja ismerni Fogatlan múltját.

A nap maradék része egészen gyorsan eltelt, a kicsi fiókáról minden lehetséges adatot leírtak a sárkányok könyvébe, s jelenleg Fogatlan játszott a fiókával. Hajnalfény eközben az egyik faluhoz közeli barlangba hordta be az utolsó adag szénát, amit gondosan elhelyezett a fészekbe, hogy kényelmes legyen. Megnézegette magának, majd elégedetten bólintott egyet. Az eredmény egészen jó lett, s összegömbölyödve lassan lefeküdt rá. Fejét mancsaira hajtotta, s maga elé nézett. Látni vélte Fogatlant, ahogy belép a barlangba. Csak az arcát nem tudta elképzelni, a reakcióját. Valószínű nagyon örülne annak, ha a párjává válna.

De vajon milyen lehet az, ha igazán elkötelezi magát valakihez? Milyen lehet… anyának lenni? Úgy igazán? Oké, ott volt a kis fióka, akire rátalált, de… Ő nem az ő vére. Nem Ő rakta le a tojását. Még csak nem is ismerte azt a sárkányt, akiből lett. Tudni akarta, hogy milyen. És ezzel nem volt egyedül.

A Haddock házban Fogatlannak sikerült elaltatnia a kicsi fiókát, aki, mivel Hajnalfény nem volt ott, ragaszkodott, hogy Asztriddal aludhasson, ugyanis rajta érezte a legjobban nevelője szagát. A félfarkú épp a kőlapján ült, s a fölötte nyitva levő ablakon keresztül nézte a csillagos eget. Hajnalfényen járt az agya. Ha lehunyta a szemeit, azonnal őt látta maga előtt. A boldog mosolyt az arcán, ahogy elpirul. Kinyúlt felé, de mikor kinyitotta a szemeit, Hajnal eltűnt, s mancsa csak a levegőt érintette.

Évek óta vágyott egy társra, valakire, akinek ugyan úgy el kellett hagynia a csapatát, mert nem maradhatott ott. Valakire, aki mellette marad, és akire vigyázhat. Persze, nem volt egyedül eddig se, hisz Hablaty és a többiek mind itt voltak, és úgy érezte, hogy mint a legidősebb, vigyáznia kellett rájuk, de… Ez más volt.

A saját fajából vágyott valakire, és most megjelent Ő. Végre nem volt egyedül, végre újra remény gyúlt a szemében. Remény, hogy talán, egyszer rálelhet egy éjfúria csapatra is. Mert ha az emberek újra elkezdték felkutatni a megmaradt éjfúriákat, akkor azok bizonyára vonulni kezdenek. Talán Hibbanton is keresztül mennek. És talán valahogy rávehetné a vezérüket, hogy maradjanak.

Mekkora változás lenne! Hibbant sziget válhatna az első szigetté, ami éjfúriákkal élne együtt. A hírek terjednének, és még több sziget vágyna arra, hogy békében éljenek a sárkányokkal. Egy új korszak köszöntene be a szigetvilágra.

És a reménye most Hajnalfényhez vezette vissza. Ha a sárkánylány a párjává válna, az azt jelentené, hogy pár hónap múlva fiókái is lehetnének. Apává válhatna.

Apa.

Szemei előtt egy arc jelent meg. Hasonló az Ő arcához, de az Ő szeme kicsit sötétebb zöld volt. Az arca haraggal és fájdalommal telt. A szája mozgott, de nem hallott egy hangot se tőle. Aztán az arc eltűnt, s csak egy sziget távolodó alakját látta.

Megrázta a fejét. Az már a múlt, és hiába fájt neki az emlék, nem tudta elfelejteni. Nem szabad foglalkoznia a múltjával, a jelenben kell élnie. A jelenben, Hajnalfénnyel. Sóhajtott, majd készített magának egy parázságyat, s lefeküdve rá lépett lassan az álmok mezejére.

A sárkánylány nem maradt sokáig távol, fél óra múlva halkan nyílt a szoba ajtaja, s Hajnalfény lépdelt a kőlaphoz, hogy óvatosan befurakodjon Fogatlan szárnya alá. Fajtársa mintha megérezte volna a jelenlétét, szárnyával ugyanis betakarta, és közelebb húzta magához. Ez egy aprócska mosolyt okozott a sárkánylány arcán, s orrát a nyakának nyomva lassan lehunyta szemeit.