4.Fejezet - Hajnalfény felemelkedése

Üdvözletem minden sárkánylovasnak és vadásznak! Hát, elérkezett az ideje a negyedik fejezetnek, és kimondottan örülök a kommenteknek. Én se tudom, hogyan tudok így írni, minden esetre örülök, hogy nektek tetszik! Nem is szaporítom tovább a szót, jó szórakozást hozzá, és ne felejtsetek el hagyni egy véleményt a megjegyzéseknél!

4.Fejezet

Sárkányfiú

A tengerkék szemű éjfúria kitartón repült észak felé, ahogy azt barátja javasolta. Órák óta repült már, ami nem csak, hogy kifárasztotta, de olyannyira figyelmetlenné tette, hogy be is repült egy viharba. Mire azonban feleszmélt, már késő volt, hogy megforduljon. Igyekezett egyenesben maradni, de ez képtelenség volt egy ekkora viharban.

Hirtelen egy villám csapott le, egyenesen mellette.

Rémült sikítással tért ki balra, és továbbra is próbálta megtartani egyensúlyát. Ismételten villám hasított a levegőbe, amit egy nagy dörrenés követett, amitől sípolni kezdett a füle, s a dörrenés erejétől egy pillanatra el is vesztette kicsit az egyensúlyát. Szemei előtt elhunyt édesanyja arca jelent meg.

- Anya… Segíts, kérlek… - Motyogta a sárkánylány, egyre kétségbeesettebben kerülgetve a villámokat. A szél folyamatosan vadul dobálta, míg végleg el nem vesztette egyensúlyát, és zuhanni kezdett. Sikított, ugyanis alatta egy szárazföld terült el, tele erdővel. Többet nem is látott, csak annyira volt még ideje, hogy szárnyait gyorsan maga köré csavarja.

Nekicsapódott az első fának. Fájdalmas kiáltás hagyta el a száját, mikor nekiment egy újabbnak. Éles fájdalmat érzett a szárnyában, aztán a becsapódott a földbe.

***

A sárkánylány nem tudta, mennyi idő telhetett el, de mikor magához tért, a vihar már tovább állt, hátrahagyva a sok nedvességet. A föld nagyon puha volt az éjfúria alatt, és be is borította így őt sárral. Halk nyögés hagyta el a száját, ahogy megemelte fejét, szemeit pedig lassan kinyitotta. A feje lüktetett, és nem bírta mozdítani a jobb szárnyát, amire érkezett. Lassan felkelt, és fel is kiáltott.

A szárnytöve kiugrott a helyéről. Halkan szitkozódott magában, de erőt vett magán, és nehézkesen elindult. A levegőbe szagolt. Egy csomó új illatot érzett, bár nagy részüket elmosta az eső. Itt van egy ismeretlen szigeten, a szárnya pedig kiugrott a helyéről. Egymaga pedig nem fogja tudni visszarakni a helyére.

Bajai közül a gyomra se maradhatott ki persze, ami éhesen megkordult, figyelmeztetve tulajdonosát, hogy bizony ennie kéne valamit.

- Jaj, ne már… - Sóhajtott fel. Madárcsicsergést hallott, mire felkapta a fejét. Szemei enyhén összeszűkültek, s megnyalta a szája szélét. Az egyik ágon egy madár csücsült, nem is sejtve, mi vár rá. A sárkány egy plazmabombát lőtt rá, s ennyi is elég volt ahhoz, hogy kiüsse a madarat, ami így lepottyant, egyenesen az éjfúria kitárt szájába. Feldorombolt az ízre, mikor fogaival kicsit megrágcsálta a madarat, majd nyelt egyet.

- Bocsi kisöreg, de nekem nagyobb szükségem volt most rád, mint hinnéd. – Mondta a sárkánylány, megnyalva a szája szélét. Édesanyja arra tanította, hogy a túlélés érdekében mindent meg kell tenni. Apja tanítása szerint, pedig ami nagyobb, és erősebb, az megeszi a kisebbet és gyengébbet, így nem érzett sajnálatot a madár iránt. Ez a természet rendje.

Nagy levegőt vett, majd elindult az egyik közeli tisztás felé, amit észrevett, és amit hála égnek egy folyó szelt ketté. Sajgó szárnyát a földön tudta csak húzni, de ennek ellenére hamar a folyóhoz ért, s elkezdte lemosni magát.

Mikor megfordult, megdermedt. Vörös szemű vadkanok fogták körbe a sárkánylányt, amitől megrémült. Tudta, hogy milyen vadak, és hogy most esélye se lenne.

- Óh, hogy pusztulna ki a fajtátok… - Morogta magának a sárkánylány. Morogva kezdett hátrálni, mikor a vadkanok közeledni kezdtek felé. Az egyik hirtelen felé futott, és szarvát a sárkánylány vállába fúrta, amitől az felordított a fájdalomtól. Ráharapott a vaddisznóra, mélyen belevájva fogait, majd amennyire erejéből tellett, elhajította.

A vállából folyt a skarlátvörös vér, aminek szaga csak jobban megvadította a disznókat. Egy másik nekiesett volna, mikor a sárkánylány meghallott egy ismerős hangot, ami az éjfúriák lövését jelezte. Felkapta a fejét. Egy árny közeledett felé, s plazmabombák sorozata csapódott be a vadkanok közé, amik erre máris fejvesztve iramodtak el a sárkány közeléből. Ezután a sárkány megfordult, és leszállt a kékszemű közelében, akinek elkerekedtek a szemei.

Fajtársán egy ember ült, aki leszállt róla, és elindultak felé. A nőstény éjfúria máris morogva kezdett el hátrálni, a földön húzva sajgó szárnyát.

- Hé… Nyugalom kislány, nincs semmi baj. Csak segíteni szeretnék. – A fiú hangja lágy volt, enyhén le is kushadt, miközben minden fémből készült dolgot letett a földre, kivéve a vaslábát, amit a sárkánylány észre is vett, de nem volt ideje csodálkozni rajta. Továbbra is bizalmatlanul morogva méregette a fiút. Tanult a pár napja történtekből, így mindig tartotta a távolságot, még az erdő határáig is elhátrált.

- Ne félj, tényleg nem fog neked ártani. – Szólalt meg ekkor fajtársa, akinek szemei hasonló zölden csillogtak, mint az emberé. Kísértetiesen hasonló árnyalatúak voltak, amin egy pillanatra a sárkánylány el is csodálkozott, de miután megrázta a fejét, máris felmordult.

- Nem bízom benne! Tudom, hogy van nála valami! – Morogta a sárkánylány, s ezúttal a fiú elé is lőtt egy plazmabombát figyelmeztetésképp. Erre a hím felmordult, és védelmezőn lépett máris nyugodt lovasa mellé. A sárkánylány látta rajtuk, hogy mindketten a húszas éveik körül járhatnak, és látta a hím szemében az ösztönös védelmezést.

- Nincs nála fegyver! Csak hagyd, hogy helyre tegye a szárnyad. Tudom, hogy nem kedveled az embereket, ezt tudom a fajtámról, de higgy nekem. Nem akar neked ártani. – Érezte rajta, hogy őszintén beszél. Fogatlan maga is megdöbbent, mikor egy fajtársa kiáltását hallotta, főként most, hogy még előtte is állt egy. Tudta, hogy valójában nincs egyedül fajtárs ügyileg, de oda nem akart visszatérni... Hablaty, a barna hajú vikingfiú barátjához hasonlóan örült, hogy kiderült: nem Fogatlan az egyetlen éjfúria.

- Nem érdekel! Nem kell egy ember segítsége! – Morogta a sárkánylány. Jó oka volt rá, hogy gyűlölje mindet. Valószínű, hogy már lakmározott is volna a fiúból, ha nincs itt a hím, hogy megvédje. Ekkor a fajtársa a fiúra nézett, aki enyhén bólintott egyet. A sárkánylánynak reagálni sem volt ideje, annyira hirtelen történt minden. Fogatlan ráugrott, és lefogta, Hablaty pedig a szárnyához szaladt. Tudta, hogy gyorsnak kell lennie, különben meg lesz pirítva, így egy hirtelen mozdulattal visszatette a helyére a sárkány szárnyát. Mindhárman hallották a csontok ropogását, ahogy a helyükre kerülnek, a nőstény éjfúria pedig felordított a fájdalomtól.

Egy erős mozdulattal ellökte magától a nála nagyobb hímet, farok szárnya lendítésével pedig oldalba vágta Hablatyot, aki így métereket repült, neki egy fának. Rohanni kezdett, de még elcsípte, amint fajtársa rémülten szólongatja lovasát.

- Hablaty! – Fogatlan nem foglalkozott a nősténnyel, azonnal odaugrott az eszméletlen fiúhoz, akit ébresztgetni kezdett. – Gyerünk Pajti, ébredj, kérlek! – Bökdöste az arcát kétségbeesve Fogatlan. Percekig el sem mozdult mellőle, csak az arcát bökdöste, miközben szólongatta, mikor végre a fiú halkan felnyögött.

- Hála az égnek… - Sóhajtott fel megkönnyebbülten, majd megnyalogatta az arcát, aki ettől kicsit éberebb lett.

- Ne már, Fogatlan! – Húzta el a száját a fiú, és eltolta a boldogan vigyorgó sárkány fejét. – Jól vagy? Ahogy látom igen, szóval csak engem illetett ezzel a gesztussal. – Sóhajtotta a fiú, mire sárkánya halkan morgott.

- Én is illetni fogom őt pár gesztussal, csak találjam meg. – Hablatynak elég volt Fogatlan arcát és szemét fürkésznie kicsit ahhoz, hogy kitalálja, mire gondol sárkánya, mire tenyerét az éjfúria orrára fektette.

- Nyugalom pajti. Persze, hogy nem bízik bennem, hisz Ő egy vad éjfúria. – Magyarázta a fiú egy szelíd mosollyal, majd hozzátette. – Végre találtunk egy másik éjfúriát is. Nem lenne szép, ha aztán kapásból megvernéd. A vonásai alapján nőstény. Nem illik így megismerkedni egy lánnyal. – Fogatlan egy elég érdekes pillantással nézett lovasára, aki csak mosolygott rajta.

- Gyere, keressük meg. – Kelt fel Hablaty nehézkesen, barátjára támaszkodva. Látta Fogatlanon a féltést, hogy nem akarja, hogy utána menjenek, mert félt, hogy baja esik. A dolgon muszáj volt mosolyognia. – Nyugalom, nem lesz baj. Megszelídítjük, és minden rendben lesz. – Simogatta meg sárkánya fejét, majd felült a hátára. Fogatlan előbb Hablaty cuccaihoz sietett, amit a fiú sietve elrakott a nyeregtáskába, majd Fogatlan futásnak eredt. A sárkánylány elég messze került, végül kénytelen volt megállni sajgó lába miatt.

- Fenébe azokkal a vadkanokkal… - Morogta az orra alatt, majd megnyalogatta a sebet, hogy legalább egy kicsit kezdjen el gyógyulni. Körbenézett. Egy apró tisztáson állt, amin folyamatosan keresztül fújt a szél, ami enyhén belekapott a szárnyaiba. A repülés gondolata mindig is le tudta foglalni a gondolatait, így le tudott nyugodni. A levegőben szabadnak érezte magát, úgy érezte, senki se tudná megállítani.

A szél a háta mögül fújt, s lassan elvicsorodott. Ez nem lehet igaz! Megint az az ember, és az idióta fajtársa közeledett! Mikor Fogatlan megjelent a tisztáson, a sárkánylány morogva fordult meg.

- Nem voltam elég világos?! Hagyjatok békén! – Ordította magából kikelve a sárkánylány. Gyűlölte, ha a nyomában van valaki, de az embereket gyűlölte a legjobban.

- A holdsárkány szerelmére mondom, higgadj le! Tényleg nem akarunk ártani. – Mondta Fogatlan, bár látni lehetett rajta, hogy kezdi türelmét veszteni. A fiú leszállt sárkánya hátáról, és lassan ismét elindult felé.

- Nézd, tudom, hogy nem kedveled az embereket, erre meg is lehet az indokod. De ezen a szigeten nincs egy olyan viking sem, aki ártana a sárkányoknak. Hisz Fogatlannak sincs semmi baja. – Kezdett szelíden magyarázni a fiú, mire a sárkánylány felhorkant.

- Azért hiányzik a fele farok szárnya, mi? Mi Ő, egy kisállat? – Kérdezte gúnyos hangon, mire az említett bosszúsan felmordult.

- Mindjárt meglátjuk, ki a kisállat! – Indult el felé morogva, Hablaty pedig érezte, hogy kezdenek kicsúszni a dolgok a kezei közül.

- Pajti, várj, állj meg! – Mondta Hablaty, sárkánya felé nyúlva, amaz viszont rámordult.

- Hallottad, engedelmeskedj a gazdinak. De ha nem, majd én segítek. – A sárkánylány már nagyon ideges volt, hogy nem hagyják békén, így nem volt csoda, hogy a halálének módszeréhez folyamodott. Énekelni kezdte a melódiát, amivel az éjfúriákat lehet irányítani, és közvetíteni feléjük a gondolataikat.

Fogatlan rázni kezdte a fejét, fülei folyamatosan rezegtek. Láthatóan próbált valaminek ellenállni, amit Hablaty a sárkánylány énekének vélt. De nem tudott küzdeni ellene, a nőstény hangja túlságosan lágy és csábító volt. Szemei egy vékony vonallá szűkültek, majd lovasa felé fordult, aki megérezte, hogy ez bizony nem lesz kellemes.

- Pajti… Ugye tudod, hogy én vagyok az? Fogatlan… - Kezdett hátrálni Hablaty, sárkánya pedig elindult felé. Csak Ő volt a szemei előtt a célpont, és kénytelen volt engedelmeskedni a parancsnak: Ölni. Meg akarta ölni Hablatyot, érezni akarta a vére ízét, hallani, ahogy ropognak a csontjai. Felé ugrott, Hablaty pedig egy kiáltással kitért az utolsó pillanatban, de ezzel nem állt meg az egész.

Fogatlan ismét felé vetődött, és felsértette a fiú bal karját, aki menekülésbe kezdett.

- Fogatlan, kérlek! Én vagyok az, Hablaty! Küzdj ellene, ne hagyd, hogy kényszerítsen! – A fiú hangja kétségbeesett volt, ami elégedettséggel töltötte el a nőstényt, miközben tovább énekelt. Fogatlan újra Hablaty felé iramodott, és el is kapta. Mancsát a mellkasára tette, és a földre nyomta. Száját nagyra tárta, a fiú szemei pedig elkerekedtek. Nyál folyt az arcára, miközben elkerekedett szemekkel figyelte, amint gyűlik a gáz legjobb barátja szájában.

- Pajti… Fogatlan, kérlek… - A sárkányfiú remegett, egész testében. Még sosem félt a barátjától ennyire, s a rettegés közepette észre se vette, hogy az ének abbamaradt. Fogatlan szemei újra normálisak lettek. Érezte, hogy már összegyűlt a gáz a szájában, és ösztönösen épp meggyújtani készült. Mivel eddig is érezte a fiú vérének szagát, most hirtelen összezárta állkapcsát, és felkapta a fejét, így a lövedék kis része szivárgott ki, ezer darabban a fogai közül, rá a fákra, amik meg se gyulladtak.

Fogatlan köhögni kezdett, és sietve elvette mancsát Hablaty mellkasáról, aki máris hátrébb húzódott, minimum három métert. A szíve csak úgy kalapált a szívében, és kapkodta a levegőt. Sose volt még ennyire közel a halálhoz, a vörös halál óta. De az más volt… Akkor ott volt Fogatlan. Most azonban Fogatlan maga volt az, aki majdnem a hóhérává vált.

A lovas sárkánya hamarosan abba tudta hagyni a köhögést, és értetlenül nézett körül. A sárkánylány eltűnt, aztán meglátta a remegő Hablatyot. Hirtelen mindent elfelejtve rohant oda hozzá, és aggódva szaglászta.

- Hablaty, jól vagy? Jaj, kérlek, mond, hogy jól vagy. – Hiába mondogatta a magáét Fogatlan, Hablaty nem érthette, de annyit már tudott, hogy újra a régi Fogatlan áll előtte.

- Css… Semmi baj, jól vagyok Pajti… Csak… Adj pár percet… - Motyogta Hablaty, felhúzva térdeit, amit átölelt, és fejét ráhajtotta. Fogatlan halk nyüszítést hallatott, miközben megbökte a vállát. Észrevette, hogy Hablaty bal karja vérzik, így hamar nyalogatni kezdte a sebet, hogy elállítsa a vérzést. Lovasa nem reagált semmire, de láthatóan kezdett megnyugodni. Valahányszor megsérült, Fogatlan mindig ragaszkodott hozzá, hogy megnyalogassa a sebet, így a saját módján ellátva.

Ebbe az emlékbe kapaszkodott, és mikor végre feleszmélt az enyhe kábulatból, azt vette észre, hogy mosolyog barátja törődésén. Lassan felemelte fejét, majd megsimogatta az orrát. Amaz halk dorombolásba kezdett, orrát jobban a fiú tenyerébe simítva.

- Oh, Hablaty… Annyira sajnálom, én nem akartam… - Sajnálkozott az éjfúria, és ugyan ezt sugallták szemei is. Lovasa megértőn mosolygott, végül törökülésbe helyezkedett. A másik éjfúria ráér később is. Talán lenyugszik addigra, és meg tudja szelídíteni. Sárkánya máris köré feküdt, a vaslábú pedig körmeivel óvatosan vakargatni kezdte sárkánya állát.

Fogatlan folyamatos dorombolásba fogott, s elégedettség jelent meg az arcán, ahogy lassan résnyire összezárta szemeit. A kellemes érzés végigfutott a gerince mentén, s hamarosan vigyorgott már a vakargatásra. Hablaty nagyban nevetett, hisz Fogatlan  érdekes arcot vágott, de nem bánta, s tovább vakargatta a sárkány állát.

- Oké, azt hiszem, talán ideje lenne mennünk. – Kezdte végül Hablaty, mire sárkánya nyüszíteni kezdett, s kerek, szomorú szemekkel nézett lovasára. Egyértelműen további kényeztetésre vágyott. – Nem pajti. Fáradt vagyok, és neked is enned kell. Majd később talán lefürdetlek egy kis sárkányfüves vízzel, aztán újra megkeressük a fajtársad. – Ajánlotta egy kedves mosollyal Hablaty, Fogatlan arca pedig máris felvidult, és dorombolva kezdte nyalogatni az arcát.

- Hé, ne már, Fogatlan! – Kacagott Hablaty, s hátra is dőlt, mikor sárkánya felállt. Amaz kinevette, míg lovasa rá nem fröcskölte a sárkánynyálat.

- Az, hogy szoktam mosakodni, nem jelenti azt, hogy rám kell fröcskölni a nyálamat… - Morogta az orra alatt Fogatlan, s elkezdte tisztogatni az arcát. Megnyalogatta a mancsát, amit aztán végighúzott a fején, ezzel lassan eltűntetve a nyálát az arcáról, s megrázta a fejét. Hablaty megvakarta kicsit sárkánya orrát, majd felült a nyeregbe, és kifeszítette a farok szárnyat. Sárkánya menten szárnyra kapott, és egy boldog ordítással emelkedett a fellegekbe. Hablaty lehunyta a szemeit repülés közbe, s széttárta karjait. Mosoly szökött az arcára, és boldogan felkacagott, mikor Fogatlan csinált egy szaltót, majd elindult a faluba, ott is a házuk felé.

A nőstény éjfúria közben végre nyugodtan tartott egy közeli barlang felé, hogy legyen egy kis fedezéke, ahol megpihenhet. Az utolsó pillanatban lépett le, szándékosan. Azt akarta, hogy belevésődjön abba az emberbe örökre, hogy mi történhet, ha nem hagyja békén. Ki nem állhatta őket, és ennek az utálatnak a fele ösztönből benne volt.

Hogy bízhat benne a fajtársa? Hogy képes egyáltalán elviselni a közelségét?! És azt az izét a hátán? Valamint, hogy a HÁTÁRA ÜL. Az biztos, hogy ha rá próbálna valaha is felülni, bizony jól lakna egy időre…

Megrázta a fejét, majd sóhajtva lefeküdt a barlang egyik falához. Kint ismételten megdörrent az ég, mire egy nyögéssel oldalra fordult.

- De jó… Megjött a vihar utójátéka… - Morogta az orra alá, mikor a gyomra hangos morgással adta a tudtára, mennyire éhes.  Csak halkan felmordult, majd lehunyta szemeit, és várta, hogy elaludjon, ami hamar sikerült neki.